Onnan délre tekintve a
szürke autópályaszalag
furcsa díszként remeg a
csákóformájú domb alatt,
mely mögött egész Somogy
titkos, zöld árnyéka imbolyog.
Itt vagyunk már egy éve otthon,
egy sápadt parasztház hűs ölében,
tíz sor szőlő izzó fedezékében,
s tizennégy, izmos gyümölcsfa
pompás díszőrségében éljük át
nap mint nap a jelen misztériumát
s fojtjuk el a folyton felhabzó,
forrásban lévő emlékezetet
ezerkilencszázötvenhat négyzetméteren.
Ezerkilencszázötvenhat…
Még nem gondolkoztam ezen,
de persze ez sem lehet véletlen,
hogy pontosan ennyi négyzetméter
formálja személyes történelmem
s indít rezgéseket a láthatatlan mélyben.
Emlékszem, az általános iskolában még
ellenforradalomnak nevezték,
bár mindenki tudta, sőt suttogta,
hogy legalábbis népfelkelés,
majd egy évre rá már forradalom,
s közönyösen vettük tudomásul
hogy játszott velünk eddig a hatalom.
Most ötvenöt éve lesz, hogy történt.
Közben megtudtam, hogy hallgatag
anyai nagyapám huszonnegyedikén,
a szolnoki kenyérgyárról leverte a
vöröscsillagot, a másik meg Ócsa mellett
hónapokig üldözötteket bújtatott,
és faggatnám végre drága nagyanyám is,
hogy volt előtte Sahti, a málenkíj robot,
de csak az őrjítő, sárga csönd lobog.
Többé már nem kérdezhetem őket,
hová bújtak, mikor az orosz tankok lőttek,
s miért, hogy magyarok magyarokra törtek.
Az áldozatok vérét rég beitta a föld,
de nem nyugszanak még békében
sem a leöltek, sem, aki ölt…
