Ez a mi Csíksomlyónk
Fotó: Lambert Attila

A szombat délutáni Sátoraljaújhelyen autózunk, 32 fokban, egyre meredekebb, szűkülő utcákban fölfelé, végül egy „veszélyes útszakasz” tábla figyelembevételével, és ha ez még nem volna elég, két rendőr tekintetétől kísérve, akik aztán rövid úton véget is vetnek merész kalandunknak. Ők ugyanis egy erdei bejáró kapuőrei, és nem engednek tovább. A rendszámunk nincs felírva a listájukra, és le sem parkolhatunk itt, mert másoknak kell a hely: számunkra csak a visszaút a helyes út, egy utcával lejjebb otthagyhatjuk az autót. Aztán vár a Magyar Kálvária. Ez nem a mi aktuális helyzetünk jellemzése, hanem egy olyan erdei szerpentin, amelyet az 1938-as eucharisztikus világkongresszusra építettek ki a Kis-Szár-hegy oldalában, majd a rendszerváltástól 2015-ig felújítottak, és Jézus keresztútjának mintájára tizennégy állomással, „nem, nem, soha” jellegű versidézetekkel mutatja be a trianoni döntés által elcsatolt magyar településeket. Mintha száz évet repülnénk vissza az időben, mialatt körülbelül fél órán át fölfelé tartunk: a feliratok és az aláírások (például: Állította az M. Kir. Rendőrség) jól érzékeltetik az egykori magyar érzületet, társadalmi valóságot, elkeseredettséget és revansvágyat.
Odafent viszont kinyílik a tér, és mielőtt a Szent éj program résztvevőihez csatlakoznánk, még rápillanthatunk a libegő üresen futó kabinjaira. Beleborzongunk, amikor megtudjuk, hogy ezek csak visszafelé szállítják a napi mintegy 270 utast, odafelé viszont szabadon lebegnek, miközben nyolcvan kilométeres sebességgel száguldanak errefelé a másik hegycsúcs felől.
Valamivel feljebb nagy, füves területre érünk, az egyik végén országzászlóval, a másikon pici, Szent Koroná-s tetejű kápolnával, amely előtt most színpadot és oltárt állítottak. Innét köszönti az egybegyűlteket Szamosvölgyi Péter polgármester, és jó virrasztást kíván nekik. Megköszöni a programot szervező Hegyközi Karizmatikus Mozgalom munkáját, és a keresztény hit fontosságáról beszél, amely mindig minden nehéz­ségen képes győzni, és reményt ad nem csak Magyarországnak, hanem Európának, sőt az egész világnak.
Aztán elkezdődik a mise. Ternyák Csaba örömmel állapítja meg, hogy sok itt a fiatal, és a pünkösdi Lélek fiatalító, megújító, éltető hatásáról beszél. A könyörgés következik, annak reményével, hogy a sokféle nemzet közös nyelvet találhat, isteni közbenjárással képes lehet megérteni egymást, mint pünkösdkor, ahogyan az Apostolok cselekedeteiben olvasható.
Az olvasmányok is mind lelkesek: Joel könyvéből, amelyben az Úr kiárasztja a Lelkét minden testre, s ennek hatására jövendölnek, álmokat álmodnak, látomásokat látnak az emberek; Pál Római leveléből, amely szerint „gyengeségünkben segítségünkre siet a Lélek”; végül János evangéliumából, amelyben Jézus azt mondja: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyon.” Aki hisz benne, annak bensejéből élő víz folyamai ömlenek, teszi hozzá, és megtudjuk, hogy ezt a Lélekről mondta.
Az érsek először a páli szavakról elmélkedik, amelyek szerint nem csak az ember, hanem a teremtett világ is várja a megújulást; azt, hogy Isten mindent újjáteremtsen. Ez Jézusban már elkezdett megvalósulni. Reményt ad, hogy nevét világszerte dicsérik, mint ma itt, a hegyen is. Vele együtt Atyának szólíthatjuk Istent, akinek mind a gyermekei, egymásnak pedig testvérei vagyunk. Vágyunk is a Lélek kiáradására, de félünk is tőle. Mert akikbe kiárad, azokat oda viheti, ahová nem is gondolnák. Aki kinyitja előtte a szívét, annak felforgathatja az életét, új irányt szabhat neki. Akarsz-e megváltozni, új emberré válni? Jézus képes csodát tenni veled, de ehhez a te hitedre is szükség van. Jézus Krisztus a forrás. A Lélek a szentségek révén működik. Kérjük, hogy újítson meg bennünket, ahogyan ő akarja. Itt ma a Lélek kiáradására várakozunk. Kérjük őt, hogy mutassa meg életünknek azokat a pontjait, amelyeken változtatnunk kell. Ne féljünk a megújulástól, és váljunk mi is mások lelki megújulásának forrásává.

*

A mise után a közösség megköszöni az érsek szolgálatát. Megtudjuk, hogy három éve minden hónap első péntekén itt vannak és imádkoznak a kenyér színében megjelenő Krisztus előtt. Ez a harmadik alkalom, hogy pünkösdkor szombatról vasárnapra virradóra Szentlélek-váró éjszakát tartanak a hegyen. Rendszeres imaalkalmaikra külföldön is felfigyeltek, ma is vannak lengyel, francia és máltai vendégeik. „Ez a mi Csíksomlyónk”, mondják a közösség tagjai. Az érsek válasza pedig az, hogy csak neki van köszönni valója ezért a kezdeményezésért, az imádságos éjszaka megszervezéséért, amelyen egyre többen vesznek részt.

*

Miközben a színpadon tanúságtételek kezdődnek, mi a kollégámmal a szervezői sátornál Kiss Nándorral, a közösség egyik tagjával beszélgetünk a hosszú útról, amely végül ide, a hegyre vezetett. A szentségimádások történetéről, amelyekbe az indiai Vadakkel atya buzdítására kezdtek bele a környék településein, Magyarország és a magyar fiatalok megtéréséért. Közösségük legfőbb ismertetőjele a testvéri szeretet, amilyen az őskeresztények idejében lehetett. Nándor nagy családhoz hasonlónak látja magukat.

*

Az este folyamán mindenki a szúnyogokkal hadakozik. Annyi van belőlük, mint soha máshol, hatalmasak és nagyon elszántak. Egyszerre hat-nyolc is a kezemre vagy a lábamra száll, egyfolytában hessegetni kell őket. Szünet nélkül vakaródzunk, csapkodunk; a fotós kolléga egyszer pofon is vág, állítólag azért, mert látja, hogy egy szúnyog az államon dorbézol. „Aki szereti, itt üti a másikat”, állapítjuk meg, majd azon töprengünk, hogyan kell a szúnyogokra mint az isteni teremtés gazdagságának egyik ismertetőjelére gondolnunk. A kérdés nem is annyira vicces, mint első hallásra tűnik. Én nem szívesen ölök meg semmilyen élőlényt, ma este ez még­is megesik néhányszor. A szenvedés, amely itt a szúnyogok képében talál meg bennünket, hozzátartozik az emberi létezés kisebb-nagyobb kellemetlenségeihez. Ezek a kis lények élik a világukat a saját törvényeik szerint, és élnek a lehetőséggel, amelyet a rengeteg idezarándokolt ember jelent számukra. „Mihez kezdenének, ha nem jöttünk volna?” – tűnődöm, aztán arra jutok, hogy bizonyára így volt ez megírva: ők jóllaknak, mi pedig fejlődünk önfegyelem terén.

*

Kilenc körül Szabó József, az egri szeminárium spirituálisa kezd bele A félreismerés és a Szentlélek ajándékai című előadásába. Szemlélete, humora egészen eredeti; hétköznapi, mindenki számára ismerős példák, élethelyzetek felidézésével mutatja be, mit csinálunk rosszul, mivel kapcsolatban téves az önképünk. A kérdés mindig az, hogyan tudok élni a Szentlélek ajándékaival, miként válthatom életre az evangéliumot, állítja.
Egy példa. Ülök a vendéglőben, szomjas vagyok, várom a pincért. Nem jön. Miért nem, gondolkodom, és egyre idegesebb leszek. Rosszat feltételezek róla ahelyett, hogy szólnék neki, és vizet kérnék. Nem élek a képességeimmel, rosszhiszemű vagyok, és a környezetemben is ezt a hozzáállást erősítem.
Minden keresztény kap ajándékokat, a Szentlélek ott él mindannyiunkban, mi azonban sokszor nem vagyunk képesek élni a kegyelmeivel. Csalódottak vagyunk; úgy érezzük, többet is kaphattunk volna. Parancsteljesítőkként éljük meg magunkat, akiknek nincs segítségük, akik nem számíthatnak a Szentlélekre, magányos harcosok. Ezáltal félrecsúszik a vallásosságunk. Nem hiszünk eléggé az ima erejében. Pedig Isten halálosan komolyan veszi az imáinkat. Az a helyes, ha mindenre a végcél, Isten országának építése szempontjából tekintek. A Szentlélek révén a szeretet hatalma, ereje él bennem, mégis sokszor úgy élek, mintha ágrólszakadt lennék, semmim sem volna. Isten szemével kellene néznem minden emberre és minden teremtményre. Furcsa, még­is imádkoznunk kell mindazért, amit már megkaptunk. Kérni azt, ami már megvan.

*

Vadakkel atya videóüzenete közben indulunk haza, a hegyről lefelé tartva már autóval, a Szent István Rádió munkatársainak jóvoltából. Lassan, szinte lépésben haladunk, mert itt, a köveken, murván csak terepjáróval lehetne biztonságosan közlekedni. Még ekkor, 10 után is sokan igyekeznek a hegy tetejére, a virrasztásra, ezért különösen óvatosnak kell lennünk. A rossz terepviszonyokat enyhíti, hogy pár méterenként high-tech lámpák világítják meg az utat. Az éles kanyarokat, a szerpentint, amelynek egyik pontján váratlanul elénk tárul az éjszakai Sátoraljaújhely panorámája.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..