Vagy még, égi aranyöntő mester?
Hová veszik kitárt műhelyedből
patakzó fénylésed, sudár lombok
közén ha átolvadsz, napragyogás?
Milyen folyam sötétje nyeli el,
hogy mi lábam elé csorgott egykor,
szikrázó tükrében nézni arcom,
végül csak távoli óceánon
fakó, óriás kékség – s még önnön
fénylése sincs többé. – Ki számolná,
hány hullámot vet a nagy víz? Hányan
kallódnak az öröklét tengerén?
Mennyi dagály sodorta, felborult
csónak: úsznak egymáshoz koccanó
lelkek az elfeledett időből.
Míg számban érzem kislány-nyaraim,
nem akarom tudni, mivé leszünk.
Trópusi fák gyümölcsterheiként
borítsd fölém magasló éveim.