Éveim trópusán

 

Vagy még, égi aranyöntő mester?

Hová veszik kitárt műhelyedből

patakzó fénylésed, sudár lombok

közén ha átolvadsz, napragyogás?

Milyen folyam sötétje nyeli el,

hogy mi lábam elé csorgott egykor,

szikrázó tükrében nézni arcom,

végül csak távoli óceánon

fakó, óriás kékség – s még önnön

fénylése sincs többé. – Ki számolná,

hány hullámot vet a nagy víz? Hányan

kallódnak az öröklét tengerén?

Mennyi dagály sodorta, felborult

csónak: úsznak egymáshoz koccanó

lelkek az elfeledett időből.

 

Míg számban érzem kislány-nyaraim,

nem akarom tudni, mivé leszünk.

Trópusi fák gyümölcsterheiként

borítsd fölém magasló éveim.

 

 

Szólj hozzá!

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.