„Evangelizáljunk mindennapi életünkkel!”
Fotó: Kissimon István

 

A Mikulás érkezése mindenkiben megszólítja az egykori gyereket, megeleveníti a szívdobogtató, egyszerre boldog és aggodalmas várakozás régi emlékét. Ön hogyan emlékezik gyermekkora Mikulásaira?
– Érdekes: csak azt az egyet látom magam előtt ma is, ahogyan a cipőmet este kitettem az ablakba, egyébként szinte alig van emlékem abból az időből. Annál elevenebben élnek bennem azok a szép alkalmak, amikor már én öltöztem be Mikulásnak. Felnőttként és papként csodálkoztam rá igazán, hogy Szent Miklósnak mekkora szerep jut a gyermeki fantáziában. Ünnepe összekapcsolódik az adventtel, a karácsony „varázslatával”, misztikumával, az ajándékozással, az angyalokkal és a szánkózással, amelyek mind óriási élmények egy kisgyermek számára. Szerintem a szülők nem „becsapják” a gyermekeiket, amikor azt mondják nekik, hogy a Mikulás és az angyalok hozzák az ajándékokat, hanem ideális hátteret biztosítanak számukra a Jézus születésére való várakozásnak. Sosem felejtem el, mennyire meglepődtek a gyerekek, amikor esztergomi plébános koromban a Vaskapu kilátóhelyen Mikulásnak beöltözve, kezemet a tábortűznél melengetve vártam őket. Az egyházközség húsz-harminc családja „véletlenül” éppen arra kirándult… Egy másik évben pedig, amikor még hó is esett, szánkókkal érkezett a társaság, és Dobogókőn találtak rám. Nagy volt az öröm, hiszen ők csakugyan az igazi Mikulással találkoztak! Legyünk gyerekek vagy felnőttek, a kis herceges értelemben nagy szükségünk van a szertartásokra. A Mikulás, a karácsonyvárás, az ajándékozás igazi értelme az, hogy valaki gondol rám, szeret engem, biztosít róla, hogy jó vagyok.

Myrai Szent Miklós idejében a legendák tanúsága alapján sokkal közvetlenebb volt egy püspök és a hívek kapcsolata, mint ma. A püspök ma távolabb van a híveitől, akik nem annyira családias érzelmekkel, mint inkább tisztelettel, sőt esetleg némi félsszel tekintenek rá, ritkán látják, és legtöbbször alig-alig tudják, hogy mivel telnek a napjai. Milyen az a püspöki stílus, szerepfelfogás, amellyel Ön a leginkább azonosul?
– Püspökké szentelésem után kedves ismerősöm, egy esztergomi tanárnő odajött hozzám, hogy „útravalóval” lásson el szolgálatomra: „Atya, maradjon normális ember!” – mondta határozottan, és egészen komolyan is gondolta. Igyekszem ennek megfelelően élni, mentes maradni a püspöki allűröktől, helyén kezelni szolgálatom misztikus tartalmát és külsődlegességeit. Püspöki misékre, papszentelésre, bérmálásra nekem is fel kell vennem a püspöki jelvényeket, az infulát (püspöksüveget), a mellkeresztet, a püspöksapkát, és pásztorbotot veszek a kezembe. „Megadom magam”, ezt meg kell tennem – mind így vagyunk ezzel püspökök. De fontos, hogy tudatában legyek: nem ettől válok tiszteletet parancsoló személlyé. A püspöki öltözet, azon kívül, hogy kiemel a többiek közül, sokkal inkább kötelez, és arra a nagy felelősségemre figyelmeztet, amelyet Jézus Krisztus személyes képviselete követel tőlem.

Szent Miklós leginkább azért püspöki eszménykép számomra, mert nem vesztette el az érzékét az emberek napi gondjai iránt. Legendái szerint nyomorgó családokat gyámolított, és éhínség idején kikötőbe segítette a búzát szállító hajót, hogy kenyérhez juthassanak a város lakói. A püspöki szolgálat hangsúlyos elemének tartom a szociális érzékenységet, a gondoskodást.

És újra meg újra elszomorodom, és elégedetlen vagyok magammal, mert naponta szembesülök a nyomorúság, munkanélküliség, hajléktalanság kínzó problémáival, a magukra hagyott, állami gondozásba kerülő gyermekek sorsával, a lelki sivárság és a kiszolgáltatottság legkülönbözőbb jeleivel. A dolgozószobám falán van egy Szent Miklósról készült kép, amelyen rengeteg segélykérő kéz nyúlik a püspök felé. Gyakran rátéved a tekintetem. Sok segélykérő levelet, e-mailt, SMS-t kapok. Nemegyszer nehéz megtalálnom a segítés módját és mértékét, s gyakran a tehetetlenségemmel szembesülök. Az a legfájdalmasabb, amikor munkára vagy lakásra vágyó emberek panaszait olvasom.
A mai társadalmi-gazdasági helyzetben különösen fontos a karitászszolgálat, hogy az egyház még jobban megmozduljon a rászorulókért. Igyekszem minél többet tenni a falvak megmentése, a vidéki ember nyomorának enyhítése érdekében. A mezőgazdasági munka újrafelfedezése, becsületének visszaadása szerintem az egyetlen kiút a munkanélküliségből, a családok eladósodásából. Támogatok minden olyan programot, kezdeményezést, amely ezt a célt szolgálja: hogy az iskoláknak legyenek tangazdaságaik, hogy a gazdák értékesíteni tudják terményeiket, hogy a vidéki fiatalok perspektívát lássanak a gazdálkodásban, és ne meneküljenek el a városokba, hogy a vidéki és a városi egyházközségek egymásra találjanak, összekapaszkodjanak, segítsék egymást.

Érzékeli, hogy a hívek manapság mit várnak a püspöküktől? Milyen találkozásokra, a párbeszéd milyen formáira adódik lehetősége a hívekkel? Milyen kérdésekkel kapcsolatban kíváncsi a véleményükre leginkább?
– Szeretek vonatozni, Pestre mindig vonattal utazom. Nemrég, amikor hazafelé tartva leszálláshoz készülődtünk Vácon, egy ismeretlen úr megszólított: „Püspök úr, olyan jó, hogy itt van köztünk!” Szinte soha nem vagyok egyedül a vonaton: odaülnek hozzám, kérdezgetnek. Ez a legfontosabb: azt várják a hívek, hogy köztük legyek. Az ő sorsuk az én sorsom, az ő életük az én életem. A többiekkel való sorsközösség vállalásával Jézust igyekszik követni a keresztény ember, a pap és a püspök egyaránt: Jézust, akinek személyében a teremtő Isten jön el közénk karácsonykor. Pilismaróton, ahol több mint húsz éven át voltam plébános, gyakran átfutott rajtam a gondolat: „Ez az én népem.” Ott és Dömösön csakugyan mindenkit, minden hívet jól ismertem: tudtam, kinek hogyan zajlik az élete, milyen örömei vannak, milyen gondokkal küszködik. Egy püspök életére sajnos sokkal jellemzőbb a hivatali elzártság, de amennyire tőlem telik, igyekszem ellesni, melyek a hívek napi nehézségei, hiszen csak akkor tudok jól szólni hozzájuk, ha mindezzel tisztában vagyok. Ezért nagyon meghatott, amikor nemrég mise után, a templom előtti beszélgetés során többen is azzal jöttek oda hozzám, hogy igazán nekik szólt, megérintette őket a prédikációm.

Napjainkban egyre erősebbek Magyarországon a szociális feszültségek, és ez az emberek jelentős részét – sokszor a katolikus híveket is – rossz irányba befolyásolja, nem az elesettek iránti irgalomra, hanem ideges, elutasító reakciókra indítja. A nyomor lépten-nyomon tapasztalható jelei, a megélhetés növekvő nehézségei sokakban keltenek félelmet a jövőjükkel kapcsolatban, emiatt egyre kevesebben hajlamosak segíteni a rászorulókon. Mit üzen Szent Miklós példája a mai magyar társadalom leszakadó rétegeinek, illetve azoknak, akik segíthetnének rajtuk, és mégsem teszik?
– Történelmi egyházainkat gyakran éri az a jogos bírálat, hogy karitatív tevékenységünk, gyűjtéseink elszemélytelenedtek, kampányszerűek. Ezért szorgalmazom, hogy helyezzük előtérbe a személyes segítségnyújtást. Néhány éve hirdettem meg a „Karolj fel egy családot” programot. Most az olvasókat is erre biztatom. Keressenek rászoruló családot vagy magányos idős embert a környezetükben, és határozzák el, hogy mostantól rendszeresen támogatni fogják őket, amennyire tőlük telik. De például jómódú budapesti egyházközségek is támogathatnának szerényebb anyagi helyzetben levő vidékieket. Óvatosan mondom, mert kényes téma, de a „rögeszméim” közé tartozik: ma, amikor annyi ember nélkülözi a legalapvetőbb javakat Magyarországon, nem helyes külföldi zarándoklatokra utazni, rengeteg pénzt elkölteni e célra. Jobban örülnék, ha városi egyházközségek tagjai időnként buszra ülnének és meglátogatnának egy-egy falut, hogy megismerjék ottani hittestvéreiket, és családi barátságokat kössenek velük. Fontos lenne az is, hogy minden hívő igyekezzen szerényebben élni, példát mutatni az igényei csökkentésével. Gyakoroljuk az önkéntes önzetlenség lelkületét, evangelizáljunk a mindennapi életünkkel!

A Mikulás érkezése szép családi ünnep, amely még olyan szülőket is elcsalogat a templomba, akik amúgy nemigen járnak oda. Komoly szerepe lehet a megszólításukban annak, hogy a lelkész hogyan viszonyul hozzájuk, beszéli-e a nyelvüket. Mit tehetnek a papnevelő intézmények ennek érdekében?
– Nemrég fiatal papokkal beszélgettem, akik többéves szolgálatuk tapasztalatai alapján azt mondták: nem kaptak kellő felkészítést e téren. A püspöki kar papképzéssel foglalkozó tagjaként fontosnak tartom, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon a kapcsolatteremtést, közösségépítést segítő ismeretek elsajátítása. Sokszor egész apró dolgok is sokat segíthetnek. Például hogy a pap fogadja a templomba érkezőket, legyen hozzájuk egy-két kedves szava. Arra is szükség lenne, hogy időnként a liturgián kívül is a hívekkel legyen, misék után is velük maradjon a papjuk, nekik ajándékozza az idejét. Egy Mikulás-est például remek alkalom erre.

A növekvő paphiány miatt új utakat keres, civil egyházközségi vezetők, illetve akolitusok képzésébe kezdett a Váci egyházmegyében. Mit lehet tenni annak érdekében, hogy a mindent a paptól elváró civil vagy a civilek szerepvállalásától gyakran tartó papi szemlélet megváltozzon?
– A lelkipásztori szolgálat szervezése változóban van. Úgy látom, mostantól az imádkozó közösségnek kell hangsúlyt kapnia. Fontosnak tartanám, hogy a legkisebb faluban is szólaljon meg a harang, és gyűljön össze a közösség vasárnaponként és ünnepeken, akkor is, ha pap nem jut el hozzájuk. Igényeljék az együttlétet, az összetartozás élményének megélését! Egyre többször hallom: milyen kár, hogy nálunk pap híján nincs roráte! Pedig semmi akadálya, hogy ennek ellenére is összegyűljön a közösség, elénekeljék szép adventi énekeinket, felolvassák a szentírási részeket, bensőséges alkalmak sorozatával készüljenek az ünnep érkezésére. Ehhez még diakónusra sincs szükség! Régi meggyőződésem: a Jóisten mindenhová odakészített valakit, aki alkalmas a feladatra, csak meg kell találnunk. A lektor- és akolitusképzés révén igyekszem gondoskodni az egyházmegye pap nélkül maradt egyházközségeiről, hogy érezzék: a püspökük nem feledkezett meg róluk. Az új helyzetben a pap és a mise szerepe megváltozik. Meggyőződésem, hogy felértékelődnek. Egyáltalán nem természetes, hogy sokak számára a mise az egyházzal való találkozás egyetlen alkalma. Hiszem, hogy az Úristen át tud vezetni bennünket a krízisen, segít kiemelkedni a klerikális szemléletből, és megérteti velünk, hogy jobban meg kell becsülnünk keresztségben kapott karizmánkat, a hívek általános papságát. Már látom ennek ígéretes jeleit: sok virágzó családközösséget ismerek, amelyek hétről hétre összegyűlnek, és közös imával, szentírásolvasással készülnek karácsonyra.

(Interjúnk négy évvel ezelőtt, 2011-ben jelent meg Szent Miklós ünnepéhez kapcsolódva.)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..