– Mi a legfontosabb az evangélium megismertetésében? Mire érdemes odafigyelnünk szülőként, pedagógusként, nevelőként?
– Az evangélium lényege az az örömhír, hogy Isten valami csodálatosan jót készített számunkra, és azt szeretné, hogy mindannyian részesüljünk ebben. A legfontosabb, hogy segítségünkkel a gyerekek megértsék – de még inkább megéljék – ezt a személyes meghívást. Hogy Isten terve miként bontakozik ki az egyén életében, vagy akár az emberiség történetében, azt egész életünk során ízlelgetjük, tanuljuk felfedezni. Bonyolult és mély teológiai kérdések egész sora kerülhet elő eközben: hogyan valósul meg ez a terv a mi bűnösségünk ellenére, hogyan siet segítségünkre Isten a megváltás művével, hogyan forr össze az isteni és az emberi Jézusban, hol van a mi szabadságunk? Arra kell figyelnünk, hogy ne akarjuk felnőtt hitéletünk valamennyi tapasztalatát, sok év tanulással összegyűjtött teológiai ismeretét rázúdítani a kicsikre. Sokakban ott munkál a félsz: ha nem beszélek Zakeus megszólításával kapcsolatban a bűnről, a szabad döntésről, az isteni kegyelemről, akkor valamit „elsikkasztok” a tanításból, „meghamisítom” a teológiai igazságot. Pedig igenis szabad és kell is a gyerekek életkorához, érettségéhez, sőt aktuális élettapasztalatához igazítani a tanítást. A vámos történetével kapcsolatban például nyugodtan beszélhetek egy óvodásnak kizárólag arról, milyen kicsinek érezhette magát az az ember, milyen rossz kirekesztve lenni, és milyen nagy örömet jelentett számára, amikor Jézus megszüntette ezt a helyzetet… Nem kell mindent átadni egyetlen esti imában, egyetlen hittanórán. Nem leszünk eretnekek attól, ha fokról fokra vezetjük mélyebbre a gyerekeket, sőt, ők sem lesznek azok.
– Miért fontosak az egyes életszakaszok?
– A hitre nevelésnek mindig a gyerek aktuális készségeire, képességeire kell épülnie. Gratia supponit naturam – a kegyelem a természet(es)re épít. Abból kell kiindulni, amit az adott gyermek már tud, amire kíváncsi, aminek irányában motivált, máskülönben elvétjük a csatlakozást. A kicsiknél (nagyjából a beszéd biztos elsajátításáig, tehát az első években) még nem lehet szó tanításról, csupán megtapasztalásról. Kisgyermekkorban a gondoskodó felnőttek jelenléte, rendelkezésre állása, biztonságot és megerősítést adó odafordulása az Istenbe vetett bizalom és a remény alapjait rakják le – márpedig ez lesz a felnőtt hit alapja.
Az óvodáskor a világ felfedezésének időszaka. A gyerek kérdez, kutat, tapasztal, használja a fantáziáját, kezdeményez, megküzd a csalódásokkal, a veszteségekkel. Amikor látjuk, hogy észreveszi a világ bizonyos jelenségeit, akkor ezeket össze lehet kötni számára a mindent teremtő, mindig jelen lévő Istennel. A gyerekeket ebben az életkorban foglalkoztatják a kapcsolatok, köztük az Istennel való kapcsolat, a vele való találkozás lehetőségei – akár a bibliai történetekben is. Az iskoláskor a valóság felfedezését, az ismeretek bővülését hozza magával. Átalakul a gondolkodás – racionálisabb, logikusabb lesz, és a gyerek fogékonnyá válik a szabályok, a morális elvek mérlegelésére. Ekkorra alakul ki (bizony, nem előbb!) az önálló lelkiismeret. A gyermek a történetek, a hagyományok, a közösség hite iránt a legbefogadóbb, a szabályok és a törvények is érdeklik már. Össze akarja kötni a más területeken megszerzett tudását az Istenről szólóval. Ebben segítenünk kell neki! A kamaszok pedig a kapcsolataik átalakításán dolgoznak nagy erőkkel (ezt szoktuk leválásnak nevezni), ami nagyon megterhelő, rengeteg ellentmondást tömörítő élménysor. A tinédzserekben sok a saját magukkal kapcsolatos kétség, de a mások irányában megélt csalódás is. Természetes, hogy az Istennel való kapcsolatuk is átértékelődik ebben az életkorban. Ehhez az „újjáépítéshez” pedig jó minőségű építőanyagra, időre és türelemre van szükség. Sok lesz a kérdés, a kétség, időnként kívülről is jól követhető a rombolás az építési területen… Hagyni kell, hogy a kérdések és a kétségek szabadon előkerülhessenek. Talán furcsán hangozhat, de ebben az életkorban gyakran nem is olyan fontos, hogy megválaszoljuk ezeket…
– Hogyan lehet úgy megismertetni a gyerekekkel a Bibliát, hogy az ne pusztán „tudást” jelentsen a számukra?
– Ez nagyon fontos kérdés. Erre igyekeztem utalni, amikor úgy fogalmaztam: lényeges, hogy a gyerekek megéljék az evangéliumban megfogalmazott személyes meghívást. A valláspedagógusok egyetértenek abban, hogy hitünk fejlődése szoros összefüggésben van a személyiségünk fejlődésével. Az Istennel való kapcsolatot – bármilyen furcsa – a számunkra fontos más személyekkel való kapcsolataink révén tanuljuk. Ha megfordítom a gondolatot: Isten kapcsolatokba „teremtett bele” minket, ezek által nevel és vezet a felnőttség, sőt, saját maga felé. Az anyánkhoz, apánkhoz, a rólunk elsődlegesen gondoskodókhoz fűződő mély, kezdetben magát az életet jelentő kapcsolat, valamint a később más fontos személyekkel kialakított viszonyulások meghatározóak arra nézve, hogy miként tudunk kapcsolatba kerülni Istennel. Tény, hogy lesznek e téren sérüléseink és hiányaink is. Mindenkinek. Isten mégis vállalta ezt a kockázatot… Amikor tehát egy gyermeket a hit útján vezetek, meghatározó jelentősége van annak, hogy milyen a közöttünk lévő kapcsolat. Soha nem arra kell koncentrálnom, hogy „mit akarok elérni nála” (azaz, hogy milyen keresztény felnőtt váljon majd belőle), hanem arra, hogy hol jár, mit él meg éppen most! A gyermek aktuális egzisztenciális élményeire kell reagálnom, ezekben kell mellette állnom. Az a feladatom, hogy megtaláljam, melyek a legalkalmasabb módszertani eszközök, a gyermek életkorának leginkább megfelelő keretek ahhoz, hogy felkeltsem és fenntartsam a figyelmét. Hogy miként lehet az isteni örömhírt a testét és a lelkét egyaránt megérintő tapasztalattá tenni számára, az egy külön beszélgetés témája lehetne…
– Van olyan életkor, amikor különösen fogékonyak a gyerekek az evangéliumra?
– Az a tapasztalatom, hogy a fogékonyság nem változik, legfeljebb a közvetítés leghatékonyabb módja, vagy az őket leginkább megérintő tartalom lehet más és más minden életkorban.
Hittanárok gyakran kérdezik, hogyan lehet ugyanazt az évről évre előkerülő bibliai történetet tizenhatodszorra is érdekessé tenni a kamaszok számára a hittanórán. Ez bizony nagy kihívás! A megoldás kulcsát az jelenti, hogy az érés, a fejlődés során az egyes életkorokban megszerzett élettapasztalatok függvényében mindig mást és mást jelent egy-egy szöveg.
Ha megtaláljuk benne a saját életünk kérdéseit, ha valamiképpen rímel az általunk megélt, gyötrő tapasztalatokra, akkor új értelmezést nyerhet egy-egy, már jól ismert bibliai rész. Ha a gyerekek hitoktatásáról, hitre neveléséről van szó, akkor nem lehet a „levegőbe beszélni”. Mindig olyasmit kell szóba hozni, ami minket is érint (ez nehéz, mert kiszolgáltatottá tehet bennünket), és olyan témákat kell választani, amelyekkel kapcsolatban a gyerekeknek kérdéseik vannak, még ha ezeket nem is teszik fel nekünk közvetlenül, ha nem is fogalmazzák meg a hittanórán, a padban ülve. Ha azonban jelen tudunk lenni a gyerekek között, akkor megismerhetjük, milyen témák foglalkoztatják őket. A kicsi gyereket például a karácsonyi történettel kapcsolatban nagyon érdekli, hogy miért nem fogadták be Máriát és Józsefet a szálláson. Pedig milyen jó adni, kedvesnek lenni, segíteni… „Én biztosan befogadtam volna” – mondják sokszor indulatosan. A kicsit nagyobbakat, akik a realitással konfrontálódnak éppen, az is érdekelheti, hogy egy olyan világban, ahol „nem állunk szóba idegenekkel”, szabad- e egyáltalán befogadni valakit. Az önmaga megismerésével bajlódó kamasz pedig azt fogja kihallani a történetből, hogy mennyire nem könnyű megosztani valamit, megmutatni valamit magunkból, „beengedni” a másikat a világunkba, és milyen mély belső magányt élhetünk meg, amikor mindenki elzárkózik, távolságot tart tőlünk…
– Szülőként, pszichológusként van-e élménye arról, hogy miként tudják befogadni a gyerekek a tanítást?
– Egy alkalommal a nagyobb óvodásokból álló gyerekcsoportban Jézus mennybemeneteléről beszéltem. Jó hitoktatóhoz méltóan sokrétűen próbáltam szemléltetni a történetet. Előkerültek a bábok, színesen elmesélt történetként festettem eléjük az eseményt, amit ők megilletődve figyeltek. A legtöbben… Ám az egyik kisfiú, alighogy befejeztem az utolsó mondatot, felállt a székéről, csípőre tette a kezét, és határozottan kijelentette: „Csakhogy én ezt nem hiszem el!” Egyszerre volt vicces és megdöbbentő ez a jelenet, hirtelen nem is tudtam, mit válaszoljak neki. Néhány másodperc leforgása alatt többféle lehetőség is átfutott az agyamon, míg végül arra jutottam: végső soron igaza van, ki hinne el ilyesmit bárkiről. Nem ugyanígy jártak a tanítványok is annak idején? Vajon hányan hittek nekik akkoriban? Persze az is eszembe jutott, hogy az iskoláskor küszöbén álló gyermek nyilván most kezdi igazán érteni a világ reális működését, s a kialakulófélben lévő racionalitása számára bizony jókora kihívást jelenthet egy ilyen történet. Végül csak annyit mondtam neki: „Bizony, igazad van, nem is könnyű elhinni ilyesmit!”
Fotó: Kissimon István
