Vajon egyértelmű és világos, ki-mi lehet Európa kulturális fővárosa, megfogható-e Európa kultúrája, és hogy lehet/ kell azt hitelesen bemutatni? Mit vár el Európa az éppen soros kiválasztottól? Honnan veszi magának egy város a „bátorságot” és tapasztalatot, hogy megbirkózzon egy kihívással, melynek előbb saját identitásával is tisztában kellene lennie!? Azt, hogy nincsenek egyértelmű válaszok, de vannak félelmek, aggodalmak az ipar és kultúra, hitleri építészet és modern művészeti törekvések közepette felnövő osztrák városban, bizonyítja az a filmsorozat, mely Linzet/Felső-Ausztriát dokumentálja linzi művészekkel készült filmekben vagy Linzből származók munkáival, például Ausztria egyetlen Oscar-díjas filmrendezőjével, Stefan Ruzowitzkyvel. A választék színes, őszinte és ironikus, megtudjuk, hogy az egykori parasztváros lakói számára a grillcsirke éppúgy világörökség, mint a nemzeti szocializmus időszakának traumája vagy az Ausztriából kitoloncolandók börtön-mikrokörnyezete.
Kisebb aggodalom kísérte a megnyitó ceremóniának azt a részét, hogyan vágja ki egyszerre négy politikus egyetlen késsel az Ausztria formájú linzertortából (a Bécsi Filharmonikusok újévi koncertfilmjében láthattuk) Felső-Ausztriát a többi országrész megsértése nélkül? Bár Karintia és Vorarlberg területveszteséget szenvedett, a dolog vélhetőleg nem vezet hadüzenethez Linz, Európa ez évi kulturális fővárosa ellen. Az ünnepélyes megnyitó így az új év első óráiban százharmincezer vendéggel és majdnem háromszázezer ORF-nézővel, hatalmas „rakéta-szimfóniával” megtörtént. Az Osztrák Államvasutak azóta harmincöt százalékos kedvezménnyel csalogat, a média a hatvanmilliós rekordköltségvetést karikírozza, amelyet szerződésszegések, visszaélések, lemondások kísérnek. A nagyszerű Ars Electronica központ számára nem maradt pénz, hogy üzemelhessen is. Irigykedés? Linz újsütetű szórómagazinja, A Kilencedik ugyanakkor kitesz magáért rendezvényismertetőivel.
Az esemény nagyszámú, a témaválasztás elgondolkodtató: agresszió és gyilkolás mint „európai kultúra”! Kérdés: tükörkép, figyelemfelhívás, sommázás, példamutatás a cél? Ha korunk politikai-gazdasági helyzetére gondolunk, nem tévedett Hans Hummel, tizenhét opera zeneszerzője, hogy Stefan Zweig Joseph Fouché, egy politikus képe című regényétől inspirálva Napóleon rendőrállamának megteremtőjét, a Lyoni tömeggyilkost állította az év első negyedének legfőbb műve, egy opera prózai főszereplőjeként. A szerzetes és ateista, intrikus, republikánus – és ha kellett szocialista – Bonaparte rendőrminisztereként ezerhatszáz halálbüntetést írt alá egyedül Lyonban. Metternich barátjaként 1816-tól Ausztriában talált menedékre, Linzben írta memoárjait. (Vagyonát öröklő nemesi utódai ma is élnek Svédországban.) A drámai lelki folyamatokat ábrázoló rendezésében Napóleon, Robespierre, Talleyrand is megfordul, nem beszélve a holtak szellemeiről. A lehulló fejektől járhatatlan hullámtengerré válik a hidegvérű brit rendező és koreográfus színpada, Fouchét pedig a szellemek örök álomba éneklik. A konzervatívabb kultúrakedvelő számára a produkcióból csak a Bruckner-zenekar „emészthető”.
A diktátoroknak befellegzett, a hatalommal való visszaélés azonban örök veszély. A belga Guy Cassiers a szakrális festészetből kölcsönzött triptichon formájában grafikai „színházzal" és modern multimediális technikával írt vizuális üzenetét küldi mindazoknak, akik nem tudnak az ördögnek ellenállni. Nemcsak a Mephisto Gustaf Gründgense esett áldozatul a politikai hatalomnak, amikor lepaktált a Führerrel, de már Agamemnon, sőt Bush is. A klasszikusokra (Klaus Mann, Agamemnon-drámák stb.) támaszkodó művész kérdései a Hatalom triptichonjában: mit tehet a művészet a diktatúrában, hol kezdődik a kompromisszum, hol végződik a stratégia? Egy osztrák-francia performance-csoport a tánc, színház, film, vizuális és akusztikai installációk segítségével a „szabadság" kérdését feszegeti, és megállapítja, mennyire manipulált a társadalom. Gondolati szabadságunk a tömegmédia hatalmának van alávetve. A művészet nem versenyezhet a valósággal, összeolvad realitás és fikció. Az örömteli tűzijátékból már kihallatszik a bombarobbanás hangja. Csak a nézőn múlik, hogy a sztereotípiák és ikonográfikus képek közül melyiket szűri ki magának. A tragikus képet némi irónia enyhíti csak. Mint minden ilyen „fesztiválon”, Linzben is lennie kell modern balettnek (The Perfect Human címen testi fogyatékosokkal) „alternatív” témáknak (a Kepler Szalon népszerű tudományos előadásokkal, utalva Kepler linzi éveire), tizenkét uniós tagország zenés „kézfogásának” (Magyarország a World-Dub-Trance-szal). Lesz egy Severin régen és ma mottóval említett Szent Szeverinnel foglalkozó püspöki misével összekötött előadás is. Európa képe nem túl biztató! A Führer kulturális fővárosa című kiállításról azonban (amelyet eddig húszezer néző tekintett meg), mely igazán alátámaszthatná Linz kulturális fővárosi státuszát, megoszlanak a vélemények. A szakma szerint a hazai múzeumok csupán harmadrangú műveket kölcsönöztek.
