Eucharisztikus kongresszus

Ünnepi napot tartunk ugyan­is, amelyen felidézzük amaz első vacsora elrendelését. Míg a szekvencia első öt versszaka az Eucharisztia magasztalásáról szólt, addig a következő öt versszak a megemlékezésre (memoriale) helyezi a hangsúlyt. Szent Tamás fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy az Oltáriszentség alapításáról szóló megemlékezés valóban ünnepi cselekmény legyen. A szekvenciában megénekelt utolsó vacsora eseményét a Mt 26,17–19.26–29 és a szinoptikusok leírásában olvashatjuk. Amire Szent Tamás nagyobb hangsúlyt fektet ebben a versszakban, az nem más, mint az utolsó vacsoráról történő megemlékezés módja: tágabb értelemben maga az ünnep, közelebbről a szentmise, szoros értelemben pedig az alapítás szavainak újbóli (ünnepi) felidézése az átváltoztatás során (quoties­cum­que feceritis…). A megemlékezés igazi tárgya: Jézus Krisztus szenvedésének emlékezete (Lk 22,19b) azonban ugyanilyen fontos. Az ST III q73a5 részben a következőket fogalmazza meg: A mi Urunk megalapította ezt a nagy szentséget, amikor együtt volt tanítványaival, és arról beszélt nekik, hogy most megváltozik a hozzájuk intézett közlésének módja, amit
a világból való távozásnak mond. Míg látható módon társalgott tanítványaival, addig szentségi színekben önmagát rájuk bízta (reliquit), hogy emlékezzenek bekövetkező szenvedésének eseményére, húsvéti áldozatára (vö. Róm 3,25; 1Kor 5,7b). Ezzel az ószövetségi törvény által rendelt szertartásnak véget vetve megalapította az új szentséget, amely valójában az igazi húsvét. Jézus a húsvéti lakoma ünnepélyes pillanatát választotta, hogy az Eucharisztia misztériumát mélyen az apostolok elméjébe, emlékezetébe és szívébe rögzítse. E gondolat kifejtése során „az angyali doktornak” nevezett Szent Tamás Szent Ágoston 118. levelére támaszkodik. Végül a célt is megadja: Mindazok, akik Krisztusban megkeresztelkedtünk, táplálkozzunk is szenvedése ünnepi emlékezetének misztériumából.