A szoborállítás történetének felidézése után pedig idézte azt a gondolatot, amely magyarázatul szolgálhat Esterházy János kitartására, mély elkötelezettségére, és arra a sorsközösségre, melyet népével vállalt: „Szívem, lelkem annyira a földbe gyökerezett, hogy nem hagylak el titeket.” Pedig lett volna számos lehetősége – tette hozzá a magyar Országgyűlés alelnöke –, de Esterházy János mégis inkább maradt. Mert a mártírsorsú politikusnak nemcsak hite volt, de hitből fakadó cselekvőképessége is. Emberfeletti szenvedést élt meg, de Isten kegyelméből erőt kapott, s ezzel a vértanúság karizmája is benne volt. Ezt bizonyítja az a harmincas években mondott egyik beszédében megfogalmazott gondolat, amely mintha saját sorsát vetítette volna előre, s amely így szólt: „Mi a történelmünkből megtanulhattuk, hogy csak az olyan cselekvés jut diadalra, amelynek mártírjai vannak.” A szobrot Bábel Balázs érsek és Balog Zoltán, az Országgyűlés emberi jogi és vallásügyi bizottságának elnöke leplezte le, majd a főpásztor áldotta meg. A bronz mellszobrot Lantos Györgyi csongrádi szobrászművész készítette, férje, a szintén szobrász Máté István közreműködésével.
