Az éjszakai esőtől nedves avar puhán süpped a bakancs alatt, kellemes járás esik rajta, néha csak azért tértem le az ösvényről, hogy ezt élvezhessem. Szép hangú énekeseink már rég elhagyták az erdőt, talán már meg is érkeztek Dél-Európába vagy még távolabb, Afrikába. Csendes volt az erdő, csendben hullottak a nedves levelek, és már-már arra gondoltam, egyetlen madár sincs a fák között, amikor a csuszkák kedves hangja ütötte meg a fülemet. Hűséges madarak, a párok a költések után is összetartanak, és hívek az erdőhöz is. Valahol itt bújnak ki a tojásból, és itt is fogják befejezni rövidke életüket. Már gyermekkoromban szerettem a csuszkákat, akkoriban valószínűleg azért, mert szelíd, bizalmas madarak, könnyű megfigyelni őket. Ez a pár is közelre bevárt, ugyanazon a vaskos törzsön keresgéltek mind a ketten. Hol felfelé kúszva, hol fejjel lefelé haladtak a kérgen, közben „tved-tved” hangokkal beszélgettek egymással. Ha egyikük átszállt egy másik törzsre, a párja nyomban követte. Elválaszthatatlanok voltak.
Borult volt az ég, ahogy azt mondani szokták, lógott az eső lába, gyenge szél borzolta a még az ágakon ülő leveleket, október végéhez képest kellemesen enyhe volt az idő. Kóbor cinegecsapat keresgélt az ágak között, talán fél tucat cinege és két kék cinege volt együtt. Ha így látom őket, soha nem tudom eldönteni, melyikük a szebb, és a végén mindig arra jutok, hogy egyformán szépek. A kis kék cinegék a magasabb ágak között mozogtak, a széncinegék közül néhányan alacsonyabban, a bokrok között keresgéltek, sőt egyikük az avarba is leszállt, és ott kutatott táplálék után.
Szajkó kiáltott rám recsegő hangján. A szárnyán feketével tarkállt égszínkék tollakat viselő madár az erdő őre, nyomban riaszt, ha ember lép a fák közé. Ott a budai hegyekben azonban csak olyankor gyakorolja ezt a hivatását, tavasszal és nyáron, amikor sok a kiránduló. Rendszerint nem szólal meg, csak kicsit szemrehányóan néz a szerinte nyilván betolakodó emberekre, aztán elrepül.
Vadlibák, nagy lilikek hangját hallottam a távolból, idén először. A tundrák felől érkezett vándorok talán a Velencei-tó vagy a tatai Öreg-tó felé repültek. Szeretem névadó „li-lik” hangjaikat, különösen este, amikor kicsit sejtelmesen, láthatatlanul permeteznek alá a magasból. Valami halkan motozott a bokrok alatt. Egészen közel, mégsem láttam. Egy erdei egér lehetett az avarban. Ez a kis rágcsáló főleg éjszaka jár táplálék után, hullott tölgy- vagy bükkmakkot keresgél. Egyik fő táplálékát jelenti az erdőben élő és ugyancsak éjszaka vadászó macskabagolynak. Közben újra csendesen szitálni kezdett az eső. Van valami sajátos, halk muzsikája annak, amikor a cseppek az avarba érnek.
