A krisztusi a követendő út

A jelenleg szabadúszó Ador­jáni sokáig azon tépelődött, hogy nagyapját követve református lelkipásztor lesz. Huszárik, aki a Mala­dy­pe Színház tagja, szintén elődeitől kap­ta a hitbéli értékeket.

Egy korai Nietzsche-szöveg, A nem morálisan fölfogott igazságról és hazugságról című filozófiai munka szerint a művész nem tudja távol tartani magát a fájdalmaktól. Igaza volt a német gondolkodónak, amikor azt állította, hogy a művészember „hangosabban szenved” a többieknél?

Adorjáni Bálint: Igen, én nem kímélem magam. Leginkább azok a szerepek érdekelnek, amelyek megdolgoznak, amelyekben színészként be kell járnom egy valós utat. Tulajdonképpen jó érzés, ha az emberrel jelentős dolgok történnek, de az elviselésük nem feltétlenül könnyű. Ha egy darabban – a szerepemet követve – élek át egy sorsfordító eseményt, akkor az előadás végén megelégedettséggel veszem tudomásul, hogy mindezt letehetem, nem kell tovább cipelnem, csak a következő előadás alkalmával kell újra magamra vennem. Általában az összetett szerepek kínálnak fel olyan érzelmi állapotokat, döntési helyzeteket, amelyektől az ember ódzkodik a mindennapjaiban.
Huszárik Kata: Azzal csatlakoznék Bálint szavaihoz, hogy szerintem a fájdalmaktól nem kell távol tartania magát a művésznek. A legtöbben ösztönösen próbálnak kitérni a szenvedés elől, de ez nem valami elkerülendő, elkerülhető tényező. Nem az a kulcsfontosságú kérdés, hogy van-e fájdalom, hanem az, hogy mit kezdek vele. Szerintem akkor győzzük le, ha profitálunk belőle, ha átfordítjuk egyfajta produktumba.

Az előadás után valóban le lehet tenni az adott szerepet?

A. B.: Jó esetben igen. Ezen a ponton viszont elárulnám: azokat a filmeket, előadásokat szeretem, amelyeknek valódi tétjük van. Úgy hiszem, ha valami történik a színészben, miközben életre kelti a figurát, akkor óhatatlanul elindul valami a nézőben is. Természetesen vannak formák, amelyek inkább intellektuális síkon valósítják meg ennek az érzelmi hullámnak a lecsapódását, de nem akarok különbséget tenni a hagyományos katarzis vagy például a Brecht által bevezetett elidegenítés között. Mindenesetre szeretem az elidegenítő effektusokhoz hasonló erős dolgokat. Talán az sem véletlen, hogy a legnagyobb művek szinte kizárólag szélsőséges érzelmi helyzetekből jöttek létre. Igaz, nézőként három-öt lépéssel távolabb állunk, mint a színész, mégis bepillantást nyerünk bizonyos élethelyzetekbe, döntési szituációkba. És szimpátia, életkor, hasonló élethelyzet vagy egyéb tényezők révén azonosulhatunk egyik-másik karakterrel, így pedig nehéz elrugaszkodni a műtől.
H. K.: Engem nem viselnek meg a szerepek, akármilyen prózaian hangzik is ez. A fiam megszületése óta két síkon mozog az életem, ami talán érthető. Habár átélős színész vagyok, soha nem vittem haza a szerepeket, az általam játszott karaktereket soha nem mosom össze a privát énemmel. Sokan egyébként úgy tartják, a színművészek hozzák-viszik a szerepeiket, elválaszthatatlanok tőlük, holott ez ebben az értelemben nem feltétlenül igaz. És ha így lenne, az talán nem is volna szerencsés.

Jól sejtem, hogy egyfajta határozott belső erő kell ahhoz, hogy valaki végérvényesen a művészi hivatás mellett döntsön? Sokan egyéb tanulmányaikat követően nyergelnek át a színművészetre, mások idővel elhagyják a pályájukat. Bálint például a Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karán kezdte a felsőfokú tanulmányait…

A. B.: Általában a lehetőségek szülik azt, hogy miként alakul az élet. Annak, aki színi pályára lép, nyilván vannak színészi adottságai, egyfajta karaktere, amely lehetőséget ad arra, hogy bizonyos szerepeket megformáljon. A természetes adottság és a mesterségbeli tudás közös eredménye, hogy a néző képes elhinni a színésznek azokat a gondolatokat, amelyeket interpretál. Ugyanakkor a színháznak megvan az a sajátossága is, hogy ott könnyen elvonatkoztatunk. Például ha egy pohárra azt mondjuk, az a Szent Grál, akkor onnantól elfogadtunk egy játékszabályt. A színház jelentős absztrakciós teljesítménnyel rendelkezik, ezért a művészi képzések felvételijén azt is szűrik, hogy a tehetség mellett van-e a felvételizőben annyi erő és rugalmasság, amennyi ehhez a szakmához kell. Mindenesetre, ha valaki ilyen irányú tanulmányokat végez, az még semmit sem jelent, hiszen alapvetően a lehetőségek határozzák meg, hogy milyen irányban alakul a pályafutása. Mellesleg a karaktere esetleg elzárhat valakit bizonyos szerepek eljátszása elől. Koltai Róbert például drámai színészként indult Kaposváron, Gálvöl­gyinek és Hernádinak is rendkívüli drámai repertoárja van. De a gumiarcú komé­dista, Jim Carrey is megcsinálta az Ember a Holdon című Andy Kauf­man-életrajzi filmet, holott ilyen jellegű munkát senki sem várt tőle. Tehát a színészetben az a feladat, hogy az ember soha ne elégedjen meg azzal, amije éppen van.

Mi az, amire konkrét nemet kell mondania a színésznek?

A. B.: Fontos, hogy az ember ne engedjen a modorosságnak. Amikor azon kapja magát, hogy bizonyos helyzetekben – például két különböző munkában – ugyanazokat a megoldásokat alkalmazza, akkor ott valami félresikerült. Azon a szerepen még dolgozni kell, azt hiszem. A színészi eszköztár az évek során gyarapszik, legalábbis jó esetben. Minden szerep ugyanarról a nullpontról indul, onnan kell bejárni egy nagy távot. És ha így történik, a színésznek boldog élete lesz.
H. K.: Igen, ez így van, hiszen a színészlét komolyabb önismeretet igényel. Optimális esetben szerepről szerepre tanulok valamit magamról és másokról.

Az ember alapvető tulajdonságai közé tartozik a vágy, hogy elváltoztassa magát. De evolúciós készsége az is, hogy átverjen másokat, meg az, hogy megcsalatva legyen.

A. B.: Megcsalónak, megcsalatottnak, átverőnek és átvertnek lenni, ezek mind vonzó dolgok. Az embert érdeklik a szélsőségek, mert furcsák, félelmetesek. Elég csak a horror műfaját említeni, ami éppúgy borzongató, mint az erotika. Valóban egyetemes és ösztönös vágyak ezek, éppen úgy, mint a játékszenvedély, amely minden színészben benne van. Ám ahhoz, hogy kiteljesedjen, játszótársak kellenek. Bár egyedül is lehet játszani, de az magányosabb és kevésbé boldogító dolog. Ha vannak társak, akkor sokkal biztonságosabb a játék. A színész gyakran számos traumát hordoz. Tudatosítania kell ezeket, mert csak akkor képes hitelesen visszaadni azokat az élethelyzeteket, amelyeket a karaktere átél. Ideális esetben a játszás öngyógyítási folyamat is lehet, hiszen azáltal, hogy a művész belekényszerül egy bizonyos szituációba, képes lesz megérteni, körbejárni egy adott problémát.

Mennyire kapcsolódik a hit, a vallásosság a művész személyiségéhez?

H. K.: Csak magamról tudok nyilatkozni, engem meghatároz az evangélikus hitem. Az édesanyám hívő katolikus, az evangélikus hitet a nagyanyámtól örököltem, akit nagyon sokszor elkísértem az istentiszteletre. Ugyan nem járok minden vasárnap templomba, de a fiamat is hívőnek neveltem, ő például egyedüli evangélikusként tanul egy katolikus egyházi iskolában.
A. B.: Én pedig rettegek a beazonosításoktól. Azt látom, ha rám sütnek egy bélyeget, akkor egészen más szeretnék lenni, ennélfogva egészen mást szeretnék csinálni, persze csak azért, hogy megmutathassam, akár egészen másmilyen is tudok lenni. Ugyanakkor azt tartom: hűen képviselem azt, aki vagyok. Nem annak a képnek szeretnék megfelelni, amit az emberek egy alakítás vagy egy fotó alapján felállítanak rólam. Nem akarnék csak emiatt folyamatosan rokonszenves lenni, vagy humoros, vagy érett. De hogy választ is adjak a kérdésre: nyilván van egy értékrend, amelyet von haus aus az ember magáénak tud, aztán történnek vele olyan dolgok, amelyek kicsit kizökkentik ebből. Emiatt nem szeretek általánosítani, sem elítélni, sem megítélni senkit. A saját életemet illetően azt vettem észre, hogy amikor nagy szavakat kellene kimondanom, mindig megtorpanok. Hiszen honnan tudhatnám, hogy magam nem csúszok-e bele hasonló helyzetbe? Bár, azt hiszem, a döntés előtt mindig van egy tizedmásodperc, hogy megbizonyosodjunk arról, a jó vagy a rossz útra lépünk. És ha az ember elindul lefelé a lejtőn, egyre nehezebb a visszakapaszkodás. De a hit, amely nálam erős, sok mindenben tud kapaszkodót nyújtani.

Előfordult, hogy megingott a hitük?

H. K.: Voltak olyan életszakaszaim, amikor úgy éreztem, nem kell nekem ez az egész. Például kamaszkoromban hiába mondta a nagyim, hogy ideje lenne konfirmálnom, semmi pénzért nem akartam heti kétszer az előkészítőn ülni.
A. B.: Hullámzott az erős hitem. Az elmúlt években intenzíven élt bennem egyfajta keresés, s ezalatt hol erősebben, hol gyengébben tűnt fel a vallásos meggyőződésem.

Bálint utalt arra, hogy a családhoz köthető az értékrend, a hit kifejlődése. Mennyiben?

A. B.: Ezek a fogalmak természetesen erősen kapcsolódnak egymáshoz. Alapvetően utánzással tanul a gyerek, így az, amit gyermekkorában a környezetében tapasztal, nagyon mély nyomot hagy benne. Nyilván a szüleim, a nagyszüleim, a tanáraim, sőt még a hozzám közel álló barátaim is alakítottak rajtam, nem is feltétlenül az értékrendemen, hanem a világlátásomon. És hogy mihez áll közel ez az értékrend? Tulajdonképpen a krisztusi szeretethez. Számomra az a legrokonszenvesebb út: mentes a politikától és a hovatartozástól. Mivel gyarlók és erőtlenek vagyunk, ezt nehéz elérni. A politika és a vallás emberi találmány, de a hit valahol mélyen bennünk gyökerezik. Gondoljunk csak arra, hogy a különféle zsinatokon meghatározták, milyen szövegek legyenek a Bibliában, és kontroll alatt tartottak számos dolgot, de a világ több vonatkozásban is elhaladt az Egyház mellett, most pedig próbál utánamenni. A hittől a keresztre feszítés óta távolodunk el, de attól még ott van közöttünk. Persze rám süthetik, hogy konzervatív értékeket vallok, holott azt hiszem, a krisztusi út az elfogadásról szól.

Hogy érti?

A. B.: Krisztus üzenete a legliberálisabb kinyilatkoztatás. Bement a mindenki által megvetett vámszedőhöz, tisztátalanokat, méghozzá leprásokat, vagyis olyanokat gyógyított, akik a társadalom söpredékeinek számítottak. És mit mondott a népnek, amikor meg akarták kövezni a házasságtörő asszonyt? Azt, hogy „az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” Hát akkor hogyan ítélkezhetnék én? Miért is tenném? Talán azért, mert a másik nem úgy csinál valamit, mint én? Én magam hányszor esem hibába? Sokszor. Gyakran homlokegyenest máshogyan csinálunk valamit, aztán heteken keresztül szenvedünk tőle.

Ha már elfogadás, akkor miként vélekednek az iszlámról mint kihívásról? Mi lehet e kérdéskör keresztényi megközelítése?

H. K.: Nem vagyok vallástörténész, de azt hiszem, az iszlám, csakúgy, mint a buddhizmus, a kereszténységgel azonos gyökerű. Az én leegyszerűsített és idealisztikus elképzelésem szerint rengeteg problémát megoldana, ha nem az ellentétekre, hanem a kapcsolódási pontokra helyeznénk a hangsúlyt. Egyénileg pedig azt tudom tenni, hogy kíváncsisággal, érdeklődéssel fordulok más kultúrák, vallások felé.
A. B.: Akik félnek az iszlám térnyerésétől, a migrációtól, azok a fanatizmustól tartanak. Hiszen az a probléma, hogy a muszlimok, legyenek akárhol, minden szokásukat tartják. Megőrzik a hitüket, gyakorolják a vallásukat. És nem akarnak betagozódni sehova. Egyébként a tibeti buddhizmus egyik mestere, Láma Ole a magyar fővárosban tartott előadásában már hat évvel ezelőtt figyelmeztetett az iszlám térhódítására. De számomra a kérdés mégiscsak az, hogy akik hangosan elutasítják ezt a kultúrkört, vajon tartják-e a keresztény elveket? Nem vagyok meggyőződve erről. A nagyapám református lelkész volt, én magam pedig sokáig gondolkoztam azon, hogy lelkész legyek-e. De már gyerekként felvetődött bennem az a kérdés, hogy tudok-e olyan példamutató életet élni, amely hitelesíti a lelkészi hivatást. Hiszen a szószékről önazonosan kell prédikálni, őszinte szavakkal kell vezetni az embereket. És mindez óriási felelősség. Színészként is a szereped elé kell helyezned magad, különben nem tudod hitelesen közvetíteni a figurát.

Ki tudnak emelni a Szentírásból olyan részleteket, amelyek valamilyen szempontból meghatározónak bizonyultak az életükben?

H. K.: Mindig más és más szövegrész figyelmeztet valamire. Nehéz vagy nehezen eldöntendő kérdések esetén sokszor kapaszkodhattam a Bibliába, de akár más könyveket is említhetnék. A közelmúltban eljutottam Örményországba, ahova mindig is vágytam. Két kedves örmény egyetemista segédkezett a Maladype Színház Jerevánban vendégszereplő társulatának, így elkalauzoltak minket egy olyan kolostorba is, ahol egy forrás tör fel a maga vájta mederben. A helyiek ittak a vizéből. Így tettem én is, bár tudtam, hogy idegen országban felelőtlenség lehet ismeretlen forrásból származó vizet fogyasztani. Számomra ez az ősi hely egyike a legcsodálatosabbaknak, ahol valaha jártam.
A. B.: A próbatétel, amikor az Úr azt mondja, egyszer csak elvesz mindent, amit korábban adott, nagy erőt ad. Jób és Dániel próbatételei fontos útmutatások számomra. A tízparancsolatból pedig a felebarát szeretete foglalkoztat. Nagyon nehéz betartani, pedig szükséges lenne. Egyébként a buddhizmus is úgy tartja, hogy az ego tökéletes levetkezése vezet a teljes megvilágosodáshoz.
Mészáros Márton

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..