Így nem csoda, hogy 1956 őszén mindenkit villámcsapásként ért a hír: János nem sokkal a tizennyolcadik születésnapja előtt, egy torokszorítóan ködös novemberi hajnalon, az édesapjától örökölt szürke lódenkabátban és puhakalapban egy ponyvás teherautó platóján távozott Magyarországról. Édesanyjának meggyőződése volt, hogy ennek is Katalin az oka, akivel a forradalom kitörésének éjszakáján ismerkedtek meg, és attól kezdve sülve-főve együtt voltak. A lány alig néhány évvel volt idősebb Jánosnál, amolyan faluról a fővárosba került életrevaló, nagyszájú teremtés, aki a szövödében nagyon is megtanulta, miként kell érvényesülni, ha vinni akarja valamire az ember az életben. Mondogatta ugyan, hogy a maga módján ő is hisz Istenben, de templomba nem járt, és ennek az lett a következménye, hogy rövidesen a fiú is elmaradozott a misékről.
Erzsébet állandóan magánál tartotta János leveleit, amelyeket előbb Ausztriából, majd Olaszországból kapott. Fájdalmát némiképpen enyhítette, hogy megtudta: Katalin időközben faképnél hagyta Jánost, mert nem akart a tengerentúlra kivándorolni vele, vagyis szerelemnek hitt vonzalmuk tiszavirág-életűnek bizonyult. A fiút leigazolta egy olasz vízilabdacsapat, így legalább a sportban találhatott magának némi vigaszt. Megírta azt is, hogy újra szokott imádkozni.
Az édesanya esténként magányosan üldögélt, és már-már beletörődött, hogy ez a húsvét minden korábbinál szomorúbb lesz számára, mivel a világháborúban elhunyt férje után elveszítette a fiát is. Szerény vacsorája elfogyasztása után éppen a Bibliát olvasgatta, amikor megszólalt a csengő. Eszébe jutott egyik visszatérő álma, melyben János rendszeresen meglátogatta őt és elmesélte, hogy mi minden történt vele. Néha fel is kelt az ágyból, és megnézte, tényleg álmodott-e, vagy mégiscsak bebocsátásra vár valaki a körfolyosón.
Amikor ajtót nyitott, meglepve látta, hogy fia egyik volt csapattársa áll vele szemben.
– Kezét csókolom! Köves Péter vagyok, ne tessék haragudni, hogy ilyen késői időpontban zavarom, de a fiától hoztam híreket.
Erzsébet betessékelte a fiút a konyhába, és leültette a hokedlire. Vizet forralt, hogy teával kínálja a váratlan látogatót, és elé rakott tányéron némi kekszet is. A fiatalember zakója belső zsebéből vastag borítékot húzott elő, és letette az asztalra.
– János a lelkemre kötötte, hogy úgy vigyázzak erre, mint a szemem fényére, és csak Erzsike néni kezébe adhatom.
– Hol találkoztatok? – kérdezte az asszony.
– Belgrádban egy nemzetközi tornán, ahová olasz klubok is meghívást kaptak. Eddig csak edzésen fordult elő, hogy János gólokat lőtt nekem, mivel ifikorunk óta klubtársak vagyunk – mesélte mosolyogva. – Most másképpen történt, négyszer hozott szégyenbe, ki is kaptunk a döntőben.
Erzsébet türelmetlenül leintette.
– Hogy van a fiam?
– Ne tessék aggódni, kicsattan az egészségtől, soha nem volt ilyen remek formában, nézze csak meg a fényképeket, alighanem megcsinálta a szerencséjét.
Köves Péter megitta a teáját, zsebre vágott néhány kekszet és máris búcsúzott. Nem akarta megvárakoztatni a kedvesét, akinek már igencsak hiányozhatott.
Miután Erzsébet magára maradt, feltette a szemüvegét és többször végignézte a fotókat. A legtöbb kép az uszodában készült a fiáról, némelyiken a klub kék egyenruháját viselte. Kíváncsi lett volna arra, vajon ki lehet az a csinos lány, akit az egyiken átkarol. A sötét hajú, madonnaarcú lány kedves teremtésnek tűnt, nyakában vékony láncon keresztet hordott. Hirtelen eszébe jutott, hogy János nemrégiben írt valakiről, aki sokat segít neki az olasz nyelv tanulásában. Sokáig nézegette a kettőjükről készült fotót, gondolatban kérdéseket tett fel távolban élő fiának. Válaszokat nem remélt, mégis kapott, méghozzá nem is akárkitől.
Álmában örömteli hang szólította meg. Hitének ereje elárulta, hogy a hang birtokosa minden anyánál jobban tudja, mit jelent elveszíteni Istentől való fiúgyermekét. „Ha szereted, elengeded; ha marasztalod, megbéklyózod; bátran add oda sorsának, s ha hiánya fáj majd nagyon, gondolj rám, és az én lelkierőm enyhít szenvedéseden.”
