Értelmesen gondolkodni Istenről

Ezért a kereszténység történelmi útja és jelenlegi helyzete iránt érdeklődést tanúsítók számára aligha lehet közömbös, hogy milyen formát öltött megelőző korokban és milyen törekvéseknek adja jelét napjainkban a teológiai gondolkodás. Bár az általános hívő tudat, a mindennapos lelkipásztori beszédmód és a vallási tapasztalat meghatározott formáira törekvő affektív lelkiség síkján gyakran érdektelennek mutatkoznak azok az erőfeszítések, amelyekkel gondolkodók az emberi értelem elfojthatatlan dinamikájára támaszkodva igyekeznek fogalmi ismeretet szerezni arról, akit Istennek nevezünk, a teológia nem értelmi díszeket aggat az egyház amúgy más mederben folyó életére, hanem szerves része (bár csupán az egyik része) a kereszténység konkrét valóságának.

Ezen a konkrét keresztény valóságon belül gondolati téren mára egészen nagyfokú sokféleség alakult ki, eltérő filozófiai iskolák
eredményeit felhasználó gondolatiságok és különböző hagyományoknak elköteleződő szellemiségek olyan pluralitása, amely komoly bizonytalanságot ébreszthet. A bizonytalanság kezelésének pedig természetesen szintén sokféle formája van: nem kevesen próbálnak visszavonulni a barokk katolicizmus látszólag biztonságot kínáló teológiai világába, mások viszont inkább előremenekülnek, és a folyamatosan sorjázó, egyre újabb filozófiai felvetésektől várják a teológia megmentését (elég csak arra gondolnunk, micsoda rajongó lelkesültséget váltottak ki a közelmúltban keresztény részről Jürgen Habermas vallással rokonszenvező írásai), s az sem ritka, hogy valaki kizárólag az egyház központi tanítóhivatalától vár felvilágosítást és útmutatást a kereszténységgel kapcsolatban, jelentéktelennek minősítve minden egyéb szellemi erőfeszítést.

Mindeközben a teológia önmaga számára is folyamatosan problémát jelent. Ennek egyik legújabb tanúja a Nemzetközi Teológiai Bizottság által Theology Today (Teológia napjainkban) címmel a közelmúltban közreadott dokumentum, amely alapvető elveket kíván rögzíteni azzal kapcsolatban, hogy miként művelhető a teológia a jelenlegi történelmi helyzet körülményei között.

A három nagy (Isten igéjének hallgatásáról, a teológia lényegi egyháziasságáról és az isteni igazság feltárásának mikéntjéről szóló) egységre tagolt szöveg valóban korának jegyeit viseli magán, mindenekelőtt azért, mert a legkülönbözőbb kérdések kapcsán erőteljesen hangsúlyozza a jelenleg uralkodó sokféleséget: a teológia módszerek és tudományterületek sokaságára tagolódott, számtalan egyéb tudománnyal kell kapcsolatot létesítenie, és alapvetően plurális világban kell mozognia. A dokumentum egyik elsődleges célkitűzése pedig pontosan annak megvilágítása, hogy miként hozható létre egység e sokféleség közepette. A dokumentum másik legfontosabb szellemi elve a hívő és ezért egyben egyházi gondolkodás belső racionalitásával függ össze: a szöveg nemcsak azt emeli ki, hogy a hit új távlatokra nyitja meg az értelmet, lehetővé téve a valóság teljesebb megismerését, de egészen részletes – lényegében a skolasztikus metafizika talaján álló, vagyis ma már korántsem magától értetődő – programot is kínál a teológiai értelemhasználathoz (az egész szövegnek ez a program alkotja a szellemileg legsúlyosabb részét).

A Nemzetközi Teológiai Bizottság írásának tekintélyes része a hagyományos kérdésköröket (a Szentírásnak, a hagyománynak, a tanítóhivatalnak és a hívők hitérzékének teológiai jelentőségét) boncolgatja, ugyanakkor olyan hangsúlyokat is tartalmaz, amelyek a mai körülményeket tükrözik: a hagyomány élő folyamat, amely ellentmond önmagának, ha megmerevedik; a dogmák értelmezése során figyelembe kell venni a kontextusukat és a nyelvezetüket; a kötelező erejű egyházi Hagyománnyal nem azonosítható hagyományok sosem abszolutizálhatók; a teológusok nem szorítkozhatnak arra, hogy formális engedelmességet tanúsítanak a tanítóhivatallal szemben, sőt teljesen természetes, hogy (nem ellenséges) feszültség alakulhat ki a tanítóhivatal és a teológia között; a társadalmi mozgalmak és törekvések a múlttól eltérően nem tekinthetők már egyoldalúan a keresztény tanítást veszélyeztető jelenségnek; Jézus Krisztus szavának visszhangja egyéb kultúrákban is meghallható.

A teológia és a hívő élet közti szakadék áthidalásának, illetve az egyoldalú teológiai racionalitás árnyalásának szándékával megszövegezett zárószakasz szerint a teológiának bölcsességgé kell tudnia válni, s a bölcsesség ajánlatát kell felkínálnia más tudományoknak. Sajnálatos, hogy ebben a szakaszban csupán érintőlegesen esik szó arról a tényezőről, amely megakadályozza bármiféle bölcsesség kialakulását, arról, hogy számtalan európai ma már csak a hiányát és a távollétét érzékeli Istennek, ha van még egyáltalán érzékenysége az istenkérdésre. A nagyszerű igényből fakadó, árnyalt és skolasztikus filozófiája ellenére sem naiv dokumentum maga is emlékeztet egy fájdalmas hiányra: arra, hogy Henri de Lubac 1991-ben bekövetkezett halála óta nincs igazán nagy, univerzális, eredeti és önálló teológusa a világegyháznak. Egy univerzális és eredeti teológiai szellem felbukkanásáig a Teológia napjainkban nélkülözhetetlen támaszt jelent mindenkinek, aki érintkezik a teológia világával.