A katolikus jogászt, aki a fentiek szerint próbál eljárni, nehéz helyzet elé állítja a jelentés, mert a dokumentumnak már a Magyarországra vonatkozó legelső mondata is igaztalan és bántó. Bántó, mert Magyarországot volt kommunista országnak nevezi, holott a kommunista uralom nem tette az országot kommunistává. Magyarország köztudomásúan nem önszántából volt története néhány évtizedében „kommunista”. Más országok történetében is előfordultak dicstelen időszakok, mégsem szokás volt fasiszta, volt náci, volt diktatórikus országoknak nevezni őket, miután népük – amint erre lehetőség nyílt – letért az ilyen útról. Azért is igaztalan a vád, mert a jelentés Magyarország állítólagos hibáit annak fényében értékeli, hogy elsőként csatlakoztunk az emberi jogok európai védelmének rendszeréhez, és elsőként erősítettük meg az Európai Unió alapdokumentumát, a Lisszaboni szerződést. A dokumentum ezzel azt a látszatot kelti, mintha feladtunk volna egy korábbi helyes gyakorlatot, így még az érdemünkként elismert lépéseinket is a vád részévé teszi.
Nem arról van szó, hogy az Alaptörvény vagy az alkotmányozás folyamata ne lenne bizonyos szempontokból bírálható, de a kívülről érkező, méltánytalan bírálat sértő. Magyarországon az elmúlt néhány évben a korábban megszokottnál sokkal gyorsabb és mélyrehatóbb változások történtek: az egész napos iskolától az új polgári törvénykönyvig, a dohányzás elleni fellépéstől a közigazgatási rendszer átalakításáig az élet számtalan területén tapasztalhatunk előrelépést. A bevezetett változások egy része jelentős érdekeket sérthet, illetve szembemehet olyan európai tendenciákkal, melyekkel ma kevesen szállnak szembe nyíltan: Magyarország egyértelműen állást foglalt néhány olyan kérdésben, amelyeket ma sokan elkennek (például a házasság és a család védelmével kapcsolatban).
A történet azonban nemcsak Magyarországról szól. Míg eddig az Európai Unióba felvételüket kérő országokat vetették alá alapos vizsgálatnak, addig a Tavares-jelentésben megfogalmazott javaslat egy olyan ellenőrzési rendszer kialakítását veti fel, amely – „szakmai alapon” – állandó megfigyelés alatt tartaná a tagállamokat. A „szakértők” nagyra növekvő hatalmával kapcsolatban nem árt az óvatosság: a szakmaiság ugyanis sokszor csak azt takarja, hogy az érintettek a választópolgárokat megkerülve jutottak jelentős hatalomhoz, a független testületek pedig kontroll nélkül alkalmazhatnak kettős mércét.
Ha a dokumentum részleteit – az Alaptörvény, a sarkalatos és egyéb törvények elfogadásával kapcsolatos álláspontot – nézzük, olyan érvelésekkel találkozunk, amelyek nem csupán részrehajlók, de minden jogi alapot nélkülöznek. A jelentés nem jelöli meg pontosan, melyik hazai jogszabályi rendelkezés milyen európai uniós szabályba ütközik, hanem csak általánosságban utal valamely törvényünkre, s ezzel lehetetlenné teszi saját álláspontunk megvédését, vagyis jogászi értelemben nem szakszerű.
A dokumentum kifogásolja a sarkalatos törvények nagy számát (bár a korábbi kétharmados törvényhozási tárgyakhoz képest a növekedés nem olyan nagy), azonban helyzet és nézőpont kérdése, hogy a minősített többség megkövetelése a demokrácia korlátozása (nem engedi a „jó” többséget mindenben egyedül dönteni), vagy éppen kiteljesítése (a döntések széles köre konszenzust igényel). A bírálatok tendenciózus mivolta ezeknél a kérdéseknél egyértelműen tetten érhető.
A jelentés szerint antidemokratikus a Költségvetési Tanács vétójoga az államadósságot növelő költségvetési törvényjavaslattal szemben, ugyanakkor az Alkotmánybíróság számára erőteljesebb ellenőrzési jogkört adna. Ahogyan veszélyes ilyen intézményeket aktuálpolitikai megfontolások alapján létrehozni, úgy abszurd eredményre vezet az is, ha értékelésük a napi (európai) pártpolitika nézőpontjából történik. A jelentés kifogásol olyan hazai rendelkezéseket is, különösen a médiaszabályozás körében, amelyek úgy alakultak ki, hogy azok korábbi megfogalmazásán a magyar Országgyűlés a tényszerű kritikát elfogadva módosított. Ezek az ismételt, de immár minden alapot nélkülöző bírálatok szintén okkal váltják ki az elfogultság gyanúját.
A fent említett okok miatt nehezen értelmezhető a szöveg, mert több ponton még csak nem is törekszik a szakszerűségre. Ez arra utal, hogy valójában politikai céllal készült. Így pedig elsősorban nem a szakszerűsége, hanem a céljai a meghatározóak. Ám a ténybeli megalapozottság ilyenkor sem mellőzhető. Márpedig – mint röviden bemutattuk – a dokumentum igen fontos megállapításai vétenek a megalapozottság követelménye ellen. Ez pedig arra utal, hogy a kifogás tárgya vélhetően az Alaptörvény értékrendje – minthogy az jelentős mértékben összecseng a napjainkban nem divatos, ugyanakkor minden jelenlegi politikai intézménynél, áramlatnál, törekvésnél ősibb, az emberi szívbe írt természeti törvénnyel. Ám meglehet, hogy a bírálatnak még ennél is konkrétabb célja van. Nem kizárt ugyanis, hogy a jelentés – az általa is elismert nemzeti szuverenitás ellenére – azért kifogásolja Magyarország nemzeti szuverenitásának alapdokumentumát, mert annak értékrendje gátolja valamiféle kívülről megfogalmazott világjobbító törekvés érvényesülését.
,Varga Zs. András
