Erőt adó múlt

Fotó: Merényi Zita

Az iskola a szeretteivel közösen ülhette meg 300. születésnapját, 1717-ben történt alapítását: több mint ötszázan gyűltek össze a rend hívására, tanárok, tanítványok, tanárok tanárai és tanítványok tanítványai, de a ma piarista növendékei és sok leendő kis­diák is eljött először a Mikszáth Kálmán térre, az intézmény korábbi épületéhez, majd a Duna-parti történelmi falak közé.
A torta fogadásának emelkedett pillanatát események egész sora készítette elő. Már a Mikszáth téri emléktábla-avatáson is nagy sokaság vette körül a táblát megáldó korábbi igazgatót, Görbe József atyát. Az ötszáz résztvevő a gimnáziumban érettségizett száznegyven osztályból száznyolcat képviselt: a legidősebbek az 1943-ban és 1946-ban maturálók voltak, és persze sokan eljöttek a tavaly végzett, illetve a közbülső évfolyamokból is.
Strommer Pál, a Magyar Piarista Diákszövetség elnöke sokak arcára írt érzéseket öntött szavakba: „Hálával, tisztelettel és megilletődöttséggel állunk itt…” És megfogalmazta az ebből fakadó elkötelezettséget is, amikor arról beszélt, „viszonozni, visszaadni nem tudjuk mindazt, amit kaptunk, de továbbadni igen”.
Az épületbejárás során már élénk beszélgetés folyt az egymásra találó osztálytársak között. Az 1958-ban érettségizett Péter az ebédlőt kereste, ahol azokban a nehéz időkben szegény sorsú családok gyerekeit, köztük őt is ebéddel segítette az iskola. „Az atyák a terem egyik felében, a másikban a gyerekek. Az asztalon mákos tészta, mellette méz, amiből kanalazhattunk a tésztára.  Nagy kincs volt ez akkoriban.”
Az öregdiákok csoportokba verődve sétáltak át a Duna-partra, hogy folytassák az ünneplést. Szentmisére gyülekeztek. „Jó egymásra nézni, soha ennyi különböző évfolyam nem volt még együtt a kápolnában” – köszöntötte a jelenlevőket Labancz Zsolt.
Öröm volt látni a tisztességben megöregedett arcokat és a stafétát átvenni készülő fiatalokét.  Figyelmet, derűt, lelkesedést sugároztak a tekintetek. Akik eljöttek az ünnepre, mindannyian úgy érzik, sokat kaptak az alma matertől, megtalálták és megállták a helyüket az életben, sokféle pályán és megannyi élethelyzetben tudtak példamutató életet élni, értékteremtő munkát végezni. Mostantól név szerint is megemlékezik néhányukról a jubileum alkalmából felavatott emléktábla, amelyet Horváth Bálint igazgató ezekkel a szavakkal adott át: „Egykori diákként, ma tanárként és igazgatóként azt kérdezi tőlem e névsor, mire visszük mi, hol tartunk mi, utódok? Kerül-e név közülünk is erre a táblára?”
Jelenits István, a szentmise szónoka is a sokakban ott motoszkáló kérdést fogalmazta meg: gazdag a régmúlt, eredményes a közelmúlt, de milyen lesz a jövő? „Háromszáz évvel ezelőtt, amikor háromszáznyolcvan ház között elindult itt, Pesten az iskola, akkor sem tudta senki, mit hoz a jövő. A múlt ad erőt, hogy az ismeretlenbe nézzünk, bízva a gondoskodó Istenben, aki oly sok nehéz­ségen átsegített minket. Ezzel a hálával, ezekkel az aggodalmakkal és reményekkel, s ezzel a bizalommal állunk ma itt, és azért imádkozunk, hogy találjunk munkatársakat, teremtőerőt, és továbbvigyük a szolgá­latot.”
Az emelkedett órák után az épület legfelső szintjén kiépített teraszra hívták az ünneplőket. Fehér asztallá alakított padok, gulyásleves, piarista borok és Rizmajer sör várta őket. A ’68-asok asztalához csapódtunk. Péter, Gábor, György és József szívesen meséltek iskolai élményeikről. „Gyönyörű négy év volt!” Összekovácsolódott csapat az övék, már az érettségin megfogadták, minden február 29-én találkoznak, amióta pedig szépkorúak lettek, évente összegyűlnek. A 2011-ben érettségizettek asztalánál is vidám volt a hangulat. Csanád, András, Máté és Péter kalandos és izgalmas, mókás és sok kihívást jelentő hat évről meséltek. „Elballagtunk, s ma hatalmas élménynek látjuk az itt töltött időt. Ugyanezzel a csapattal szívesen vállalnánk újra.”
Az 1968-as György a közös megpróbáltatásokat is szóba hozta, és az 1981-ben érettségizett Károly – aki két öreg­diák fiával ült együtt az asztalnál – szintén beszélt kudarcokról, sérelmekről is. Károly egy kis faluból került a Piarista Gimnáziumba, ma a Szent István Egyetem tanára. Ő maga is megélt nehézségeket a gimnáziumi évek során, szülőként pedig két fia révén tapasztalta, mit jelent rossz tanulónak lenni. „Nehéz volt jó jegyet kapni. Értek kudarcok, megéltem igazságtalanságot is. De nem ez maradt meg.  A kihívások felvérteztek az életre. Segítségükkel tud az ember felemelkedni, és legyőzni a következő akadályt. A követelmények megtanítottak küzdeni. Péter fiam hetedikben több tárgyból is bukásra állt. Most PhD-zik az egyetemen. A piarista nevelésből azt értékelem a leginkább, hogy mindenkiből kihoztak valamit, és elismerték, ha az ember fejlődött.” Az 1958-as nemzedékből való Péter számára is fontos volt a következetes nevelés. „Rossz gyerek voltam, de kitűnő tanuló. Egyszerre volt részem szigorban és megbecsülésben. A kettő egyensúlya számomra nagyon fontos volt. A tanári szigorban soha nem a megalázás szándékát éreztem, hanem a mérték teljes egyértelműségét.”
Nyeste Pál SchP ma a nagykanizsai piarista iskola igazgatója, de pályáját és szerzetesi életét Budapesten kezdte. A vele folytatott beszélgetés során is előkerült az osztályok összefogásának, a közösséghez kevésbé kapcsolódók megszólításának kérdése. „Az a legnagyobb öröm, ha látom, hogy a diákjaim számára is fontos a piarista családhoz tartozás. Jó megtapasztalni, hogy az iskolaévek idejére visszavezethető kapcsolat, az egymásra figyelés megmarad, és jelen van a végzettek hétköznapi életében is. Nem alaptalan a jó értelemben vett „piarista maffia” kifejezés. Ezért élem meg fájdalommal és szomorúsággal, ha valaki kimarad ebből. Az elmulasztott lehetőség helyrehozására azonban kapunk alkalmat, csak észre kell venni. Így jártam például egy diákommal, aki soha nem jött el a találkozókra, de amikor a betegágyánál meglátogattam, megtaláltuk a közös hangot.”
A 300. születésnapon azonban minden a közösen megélt örömről szólt. Az éjszakába nyúló beszélgetéseken a jubileumi alkalom résztvevői visszatalálhattak diákkori önmagukhoz, és azt ünnepelték, hogy tanáraik olyan iskolát teremtettek számukra, amelyre később is hálával és vágyakozva emlékezhetnek vissza.