Fotó: Merényi Zita
„Add, hogy életem méltó legyen hivatásomhoz, hogy szent lehessek!” – ezt írta Brenner János lelki naplójába 19 éves korában. Ekkor jelentkezett novíciusnak a ciszterci rendbe. Ha feltétel nélkül szeretünk, ha személyiségünk teljes erejével Istenhez fordulunk (vö. MTörv 6,5), ha Istenhez kiáltunk (Kiv 22,26; Zsolt 91,15), mindig meghallgatásra találunk: „Tudjátok meg, a hűségessel csodát tesz az Úr. Az Úr meghallgat, ha hozzá kiáltok” (Zsolt 4,4). A zsoltárnak ez az ígérete teljesedett be Brenner János életében.
1931-ben született itt, Szombathelyen, gondos, szerető, katolikus családban. Nyugat-Magyarország szenteket termő vidék. Már 303-ban a Diocletianus-féle keresztényüldözés során itt halt vértanúhalált Szent Quirinus. Itt született 316-ban Szent Márton, az európai szent, aki később az egész Frank Birodalom egyházának védőszentje lett. De a kereszténység kitartott még a Római Birodalom bukása után is. 515 körül Pannóniában látta meg a napvilágot Braga-i Szent Márton, aki a mai Portugália megtérítője volt. Az ő idejében fogadták el az országalapító germánok a katolikus hitet. Itt élt Boldog Batthyány-Strattmann László, a szegények orvosa. És ennek a földnek a szülötte Isten szolgája Mindszenty József is.
Brenner János szülei nem csak hagyományból voltak katolikusok. Szívükben a főhelyet Isten foglalta el. Naponta vettek részt a szentmisén, naponta járultak szentáldozáshoz. János édesanyja a nagylelkű, ajándékozó szeretet példaképe volt. „Ha valakit megajándékoztam, másnap háromszor annyit kaptam” – vallotta. A hit, az imádság és a bizalom légköre vette körül a felnövekvő gyermekeket is.
A nagymama sokat imádkozott azért, hogy fia pap legyen. Ez a könyörgés akkor nem talált meghallgatásra, de az unokái, László, János és József mindhárman megkapták a papi hivatás kegyelmét. János kiválasztottsága már kisiskolás korában megmutatkozott.
A püspöki elemi iskolában 1938-ban, az Eucharisztikus Kongresszus évében színielőadást szerveztek Szent Tarzíciusznak, az Oltáriszentség vértanújának életéről. Megkérdezték, ki vállalkozna Tarzíciusz szerepére. Brenner János két kézzel jelentkezett, hogy ő alakíthassa a vértanú szentet. Megérzés? Üzenet? A Gondviselés előjele? Isten titokzatos válasza a tiszta gyermeki szív szeretetére?
János 1942-től Pécsett, a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumában tanult. Még diák volt, amikor államosították az iskolákat, amikor megváltozott körülötte a világ. Őt azonban a hit és a szeretet egyenes úton vitte előre a papi hivatás felé: jelentkezett a ciszterci rendbe. Ezzel is követte bátyja példáját, aki két évvel korábban ugyanezt a hivatást választotta. Látta, hogy nem társadalmi elismerés, nem földi karrier lesz a papok sorsa a kialakuló új világban. Azonnal a legalapvetőbb kérdéseket tette fel magának. Nem azt kérdezte, hogy hol érezné magát a legjobban, hogy hol a legkellemesebb az élet. Tudta, hogy csak és kizárólag az Egyházban akar szolgálatot teljesíteni, Istennek akar szolgálni. Ez a személyes odaadottság ihlette azt a felejthetetlen mondatot, amit ebben az időben írt naplójába: „Szívem legnagyobb hálájával és szeretetével köszönöm Neked (Istenem) azt az igen-igen nagy kegyelmet, hogy szolgálatodra rendeltél.” 1950 augusztusában, lelkigyakorlat után költözött be a zirci rendházba. A nyugodt készület azonban csak néhány hétig tartott. 1950. szeptember 7-én ugyanis az Elnöki Tanács akkori szóval „megvonta a szerzetesren-
dek működési engedélyét”. Magyarán mondva: betiltották a szerzetesrendeket. Ezután budapesti családoknál laktak a novíciusok, a teológiát pedig a Hittudományi Akadémián tanulták mint világi hallgatók. Közben ugyanis az egyetemet is elérte a kommunista átszervezés: a Hittudományi Kart kizárták az egyetemről és átadták a Püspöki Konferenciának. A Kar székházát persze elfelejtették átadni, így az oktatás a Központi Szeminárium épületébe szorult vissza, és „ideiglenesen” ott is maradt 1998 tavaszáig.
Hányatott maradt Brenner János sorsa kispap korában is. Az első tanévben még titokban végezte a noviciátust tanulmányai mellett. Azután már nem tehetett szerzetesi fogadalmat. Elöljárói egyházmegyei szemináriumba küldték, így lett a Szombathelyi Egyházmegye növendéke. Ezért tanulmányait az itteni szemináriumban folytatta. De 1952 nyarán már ezt a szemináriumot is feloszlatták, úgyhogy a következő tanévet már Győrben kellett kezdenie. Baljóslatú és viharos időkben készült a papságra, de közben mindig derűs maradt. Társai mindig a mosolyára, figyelmére, odaadására emlékeztek. Mintha derűjével, reménységével az egész közösséget fölfelé emelte volna, Isten felé. Így érkezett el a papszentelés 1955 nyarán. Szentelési jelmondatának Szent Pál szavait választotta: „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,28). Újmiséjét Szombathelyen a Szent Norbert Lelkészség templomában mutatta be, ahol két testvére, László és József segédkezett, a szentbeszédet pedig az akkori teológiai tanár, Winkler József mondta. Az a Winkler József, akit később, 1959-ben a pápa püspökké nevezett ki, de a hatóságok megakadályozták, hogy hivatalosan is elfogadja beosztását. Szentelésére is csak öt évvel a kinevezése után került sor. Ebben az összefüggésben az újmisés Brenner János jelmondata ismét csak titokzatos jelentést hordoz.
János atya püspökétől csak egyetlen beosztást kapott. Rábakethelyre szólt a küldetése. Alázattal és szeretettel közeledett mindenkihez, a legegyszerűbb emberekhez is. Egy hívő így emlékezik rá: „Volt egy bizonyos kisugárzása, amit nem is lehet szóban elmondani. Szerették az emberek, és igyekeztek oda menni, ahol ő volt… Valami volt benne, ami vonzotta az embereket. Ez volt a fő bűne: szerették a fiatalok, szerették az öregek. Nagyon sok embert szerzett meg a hitnek, az Egyháznak.” Két és fél évig szolgált a hívek körében. Mindenki érezte, hogy hatalmas szeretet van benne. Ebben az időben persze papnak lenni súlyos feladat volt. A politikai nyomás egyre fokozódott. Először a szerzetesrendek, az iskolák, aztán a szemináriumok ellen folyt a támadás, mostanra pedig már a plébániai papság került sorra. De János atya Istennel folytatta a személyes párbeszédet. Így imádkozott: „Uram, tudom, hogy tieidet nem kíméled a szenvedéstől, mert mérhetetlen hasznuk van belőle.” Talán már ekkor érezte, hogy vértanúság lesz a sorsa. Ekkor tört ki az 1956-os forradalom. Rövid ideig tartott. Sokan mentek át Ausztriába a megnyíló határon. De néhány hét után a megtorlás következett. Sok volt a per, sok a halálos ítélet. Sortüzek gyilkolták a tiltakozó tömegeket országszerte. 1957-ben napirendre került az egyházak megfélemlítése is. Az állami megbízott szemében szálka volt a népszerű fiatal káplán. Fel is szólította püspökét, hogy helyezze máshová. János atya azonban vállalta a veszélyt: „Nem félek, szívesen maradok” – mondta püspökének. Pedig emberileg volt mitől félnie, és ezt tudta ő is. Nemcsak zaklatással, hanem életveszéllyel kellett szembenéznie. Késő ősszel már megpróbálták országúti balesetnek álcázva megölni őt. Ekkor még megmenekült. De megértette a hatóságok szándékát. És mégis kitartott. Vidáman végezte lelkipásztori munkáját.
„Az Istent szeretőknek minden a javukra válik.” Ez a jelmondat teljesedett be 1957. december 14-én. Mert nem akármilyen gyilkosság, nem valami látszólagos baleset vetett véget az életének. Hanem megadatott neki, hogy az Oltáriszentség vértanúja legyen. Méltán nevezzük őt a magyar Tarzíciusznak. Éjfél körül egy fiatalember zörgetett a plébánián, egy korábbi ministráns. Elmondta, hogy nagybátyja súlyos beteg, sürgősen papot kért. A káplán atya felöltözött, felment a templomba, magához vette a betegek olaját és az Oltáriszentséget. És elindult a közeli falu felé, ahová hívták. De már alig száz méterrel a templomtól megtámadták. Ekkor még elmenekült. Nem visszafordult a plébániára, hanem vitte az Oltáriszentséget a betegnek, pedig a gyilkosok csoportja épp az állítólagos beteg házánál várta. Harminckét késszúrással, brutálisan oltották ki az életét. Magát nem tudta megvédeni, de az Oltáriszentséget megóvta a meggyalázástól. Úgy találtak rá, hogy kihűlt bal keze még szorította az Oltáriszentséget tartalmazó táskát a szíve fölött. A későbbi vizsgálat megmutatta a rendkívüli brutalitást. Ráléptek a nyakára, megtaposták. Nemcsak az útból akarták eltenni, de meg akarták gyalázni benne a papot, a hitet és Azt, Akit egész életében képviselt.
Bár a gyilkos személyét az akkori nyomozás nem derítette fel, az egész hívő közösség megértette, hogy mi történt.
A temetés után maga a megyéspüspök, Kovács Sándor körlevélben is le merte írni a szinte prófétai mondatot: „Élete példakép volt. Halála pedig ábeli áldozat, amelyet a Jóisten híveink üdvösségéért fogadjon el.” Hosszú évtizedek óta imádkoznak János atya sírjánál a hívek. Kápolnát emeltek vértanúsága helyén. Boldoggá avatásáért sokan imádkoztunk. Az ő példája egyetlen hatalmas tanúságtétel az Oltáriszentség és a krisztusi papság mellett. Keresztény hitünk és életünk középpontja maga Jézus Krisztus. Ha őt teljes szívünkből viszontszeretjük, végtelenbe tágul, és vele együtt öleli át az egész világot (vö. Kol 1,17) a mi életünk is. Az ő jelenlétét élhetjük át különlegesen is a szentmisében és az Oltáriszentség tiszteletében. Ő maga akarta az utolsó vacsorán, hogy táplálékunk és erőforrásunk legyen. Ő maga bízta meg az apostolokat, hogy ugyanezt cselekedjék az ő emlékezetére. Ez az a közös emlékezés, ami minket, keresztényeket fenntart és egyesít. Ennek szolgálattevői, Krisztus szeretetének személyükben is hivatott képviselői a felszentelt papok, ha nagylelkűen teljesítik hivatásukat.
Kérjük hát Brenner Jánosnak, a jó pásztornak, az Oltáriszentség vértanújának közbenjárását. Különösen a ministránsokhoz fordulok most: Készüljetek gondosan és szeretettel minden szertartásra, minden szentmisére. Alakítsatok Brenner János-köröket, ahol tanulással, gyakorlással is pontosan megismeritek a szentmise és az Oltáriszentség titokzatos méltóságát és ellenállhatatlan, felszabadító erejét. Készüljünk mindannyian a 2020-ban sorra kerülő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra! Kérjük vértanú papunk, Brenner János közbenjárását az előkészület idejének minden imájához és munkájához.
Hatvan évvel ezelőtt egy sötét téli éjszakán úgy tűnt, hogy meghalt egy eszmény. És most, évtizedek múltán Ferenc pápa döntése nyomán itt áll előttünk az új, nagy, fényes pártfogó, Boldog Brenner János. Sokszor azt hisszük, hogy keresztény hitünk és Egyházunk elfáradt. Vagy támadások és üldözések áldozta lett. De aztán egyszerre csak fölragyog a fény, és átsugárzik rajtunk, beborít minket világosságával Isten ereje és bölcsessége (vö. 1Kor 1,24). Köszönjük a Szentatyának a boldoggá avatást, és kérjük Istent a költő szavaival:
„Ahány csepp véred hull a hóra, / megannyi ifjú szív legyen szent hivatásod folytatója, – / a mártír-vér bőven terem… / Urunk, töröld le könnyeinket, / bár sírunk, boldogok vagyunk, / a mártír-vérnek fénye minket / szent hitre gyújt: Feltámadunk!”
Amen.
