– 1997-ben rendeztem először Beregszászon. Szép széria, az egyik legsikeresebb előadásunk volt: fesztiválokat nyertünk, számos országban jártunk vele. Mély nyomot hagyott a társulat lelkében. Rengeteg hitet merítettünk belőle, egy csomó fontos kérdésre tudtunk magunknak – és talán a közönségnek is – választ adni… A mostani előadás kölcsönös akarás eredménye; a Pécsi Harmadik Színház keresett meg, hogy lenne-e kedvünk újra megcsinálni a darabot. A régi produkcióból sok alapelv, lényegi elem megmaradt, de új, „monumentálisabb” előadás született, nagyobb asszonykórussal.
– Ezek szerint szívesen foglalkozik a darabbal.
– Egy ideje szeretek visszafordulni azokhoz a nagy művekhez, amelyeket korábban már megrendeztem. Ezt a darabot pedig a XX. század legnagyobb verses drámájának tartom. A legizgalmasabb és legfontosabb dolgokról szól, különösen ma, egy hitét vesztett, szétesett, támpontok és irányok nélküli világban. Rávilágít arra, hogy e nagyon vízszintes létünkből érdemes lenne feltekintenünk. Oda kéne kötődnünk erősebben, s akkor rendbe jönnének a dolgok az emberek, a nemzet és az ország lelkében. Főhőse, Becket Tamás azok közé tartozik, akik túl tudnak lépni önmagukon, és képesek az önfeláldozásra.
– Olvasva meglehetősen „statikus” benyomást kelt a dráma.
– Pedig egyáltalán nem az. A beregszászi „színházi modell” lényege, hogy nem egyszerűen megvalósítunk egy előadást, hanem aztán a társulat együtt is él vele. Mint valami élőlény beköltözik közénk: a darabon keresztül a produkciónak és a közreműködőknek is saját, belső történetük van. Minden alkalommal újra átgondoljuk a művet: miről akarunk beszélni, miért szól rólunk, miért aktuális…? A lovagok magyarázkodása Becket megölése után akár egy mai vezércikk része is lehetne. Eliot a XX. század kiemelkedő költője, aki gyönyörűséges metaforákat használ, elképesztően izgalmas képzettársításokat ír… Számomra tehát semmilyen szempontból sem statikus a darab. Egy nagy emberről szól, de ezzel párhuzamosan legalább annyira a kórusról, rólunk. Becket Tamáson keresztül próbálom megérteni a kisembert és saját szorongásaimat…
– Említette, hogy fontos elemek megtartásával, de újrafogalmazta az előadást. Mi mindenben tér el az új változat a korábbitól?
– Például a lovagok következő mondata: „De ha önök ma már eljutottak odáig, hogy az Egyház igényeit méltányosan alárendelik az Állam érdekeinek, ne felejtsék el, hogy mi voltunk azok, akik az első lépést megtettük”, tíz éve talán nem szólt olyan erősen, mint most. Hangsúlyosabb lett, amit Eliot a világi hatalomról, működési mechanizmusairól, az uralkodni vágyás technikáiról, a világ kísértéseiről mond. A korábbi előadás inkább a magányunkról, félelmeinkről, szorongásainkról, kiszolgáltatottságunkról szólt. Mindez most is benne van, ugyanakkor fontosabb lett számomra az a fantasztikus gondolat: hogyan lehet szabadságra lelni Isten akaratában, miközben lemondunk a saját akaratunkról.
– Vannak már felkéréseik, máshol is bemutatják majd a darabot?
– A Harmadik Színház jelezte, hogy októberben jó lenne visszahozni Pécsre. Az előadás egyébként éli tipikus „beregszászi történetét”: egyrészt bekerül az ottani repertoárba, másrészt a következő évadban a debreceni színházban is játsszuk. Szeptemberre már meghívták a produkciót Kijevbe, a Gogol Fesztiválra. Vagyis elkezdünk vele utazni, fesztiválozni…
– Nagy tervekkel, határozott elképzelésekkel 2006-ban vette át a debreceni Csokonai Színház vezetését. Hol tartanak a munkában?
– Úgy érzem, hogy most kezdenek el mutatkozni az eredmények. Még nem vagyunk készen, de formálódik, alakul és izmosodik a csapat. Ha szakmai szemmel nézzük, Magyarországon sok színház van, de nagyon kevés társulat. Debrecenben jelenleg úton vagyunk a társulattá válás felé. Van néhány előadásunk, amelyben stiláris értelemben már „ugyanazt játsszák” a színészek, és nem különböző iskolákat képviselnek. Túl vagyunk az első nemzetközi fesztiválmeghívásokon, komoly színházi szakemberek látogatnak hozzánk. Tavaly hat országban jártunk; ebben a szezonban Moszkvába megyünk Borbély Szilárd Halotti pompájával… De ami talán ennél is fontosabb: Debrecenben kialakult egy színházlátogató mag. A bérleteseknek több mint a fele lecserélődött; vagyis vannak, akiket elvesztettünk, aminek nem örülök, viszont egyre több nézőnk van, és egyre több a fiatal. Az opera nagyon megerősödött, olyannyira, hogy például a Turandot „verte” a prózát és az operettet. Nyáron a Margitszigeti Szabadtéri Színpaddal koprodukcióban az Aidát mutattuk be, jövőre a Borisz Godunovot adjuk elő, a Szegedi Szabadtéri Játékokkal összefogva pedig a Carment tervezzük. Megmutattuk magunkat a tavaszi fesztiválon is… Vagyis elkezdtek számolni velünk, odafigyelnek ránk; a hazai mellett a nemzetközi színházi életben is megjelentünk. Erős francia, lengyel, orosz kapcsolatokat építettünk ki. Ezek a pozitívumok. Ugyanakkor nagyon nehéz kilépni a repertoárszínházi keretekből. Még úgy is, hogy a beregszászi társulat besegít, általában két produkcióval. Ők adják az előadásaink tíz-tizenöt százalékát.
– Mikor vehetik birtokba az új játszóhelyet, a Latinovits Színházat?
– Leghamarabb jövő ősszel, de valószínűbb, hogy csak a rákövetkező évben. Az épület már áll; nagyon impozáns és erőteljes helyszín lesz, de a technikához és a belsőépítészeti munkák elvégzéséhez még szükség lenne vagy másfél milliárd forintra. Jelenleg a gépészeti részét tervezzük.
– Az említetteken kívül mi mindenre készül még a közeljövőben?
– „Igazgatói önkénnyel” kísérletet teszek a repertoárszínházi keretekből való kitörésre. Két produkciót is elkezdek próbálni, amelyek nem az idei, hanem a rákövetkező évad bérletes előadásai lesznek. Az még nem dőlt el, hogy az említett operák közül melyiket rendezem, valószínűbb a Carmen. Beregszászon évente egy előadást csinálok; az Ahogy tetszik gyulai koprodukcióban valósult meg, és az Aidához hasonlóan bekerül a kőszínházba. Szeptemberben megtartjuk a második Jel Fesztivált kortárs francia művekkel. Cserhalmi György Krúdyt rendez… Ez az évad számomra felkészülés lesz a jövő nyárra is, amikor az Úri murit szeretném megfilmesíteni.
