„Én nem szoktam énekelni a misén…”

Az is megfelelő lehet, ha – furcsamód – a szívem úgy is tud örvendezni az Úrnak, hogy ehhez nem adom az énekhangomat, de azért fontos, hogy törekedjünk az éneklésre. Képzeljük el, mi lenne, ha mindenki csak a maga belső igényei alapján venne részt abban a cselekményben, amelyben jóllehet az egyéni üdvösségünket ünnepeljük, de közösségben, vagyis együtt! Minden liturgikus cselekmény közösségi valóság, azaz meg kell találnom az egyéni igényeimnek megfelelő imáim és a közösségi cselekmény teendőiben való részvételem közötti harmóniát és egyensúlyt. Ez persze sokszor azzal járhat, hogy le kell adnom a magam igényeiből, érzéseiből, vágyaiból, kívánságaiból. Ezért is jó, ha már kezdés előtt odaérünk a misére, vagy nem távozunk rögtön utána, hogy legyen lehetőségünk az egyéni vágyunk szerinti imára.

Az ideális helyzet tehát az, hogy mindenki énekeljen úgy, ahogyan tud, engedelmeskedve a közösségi ének jellegének (például ha nagyon hamisan éneklek, akkor csak halkan, hogy ne „vigyem el” a többieket, stb.), s hogy ebben az énekben benne legyen a szívem imája – öröme, bánata, ujjongása.