Annak idején egyszerű kereskedelmi vállalkozásnak indult az egész, ám hamarosan misszió lett belőle. Amikor ugyanis a két férfi a falu közelében cédrusfákat kezdett ültetni, nem is gondolt arra, hogy ezzel a természetes környezetet óvja meg.
„A folyó vidéke annyira kietlen volt, hogy normális embereknek eszükbe sem jutott volna fákat ültetni oda – mondja nevetve Wenqi. – Ám, ahogy mondani szokás: semmi sem lehetetlen a szívnek, amely igazán akar.” Az ötvenhárom éves férfi hároméves korában veszítette el a karjait egy baleset következtében. Gyermekkori barátja, az ötvennégy éves Haixia úgy született, hogy hályog volt az egyik szemén, a másik pedig 2000-ben, egy munkahelyi balesetben, kőfejtés során sérült meg. Ekkor a férfi teljesen elveszítette a látását. Fogyatékossággal élőként egyikük sem talált munkát. „Mi, sérült emberek sokszor érezzük magunkat alárendeltnek – árulja el Haixia. – Senki sem vesz minket komolyan, sokszor csak magunkra számíthatunk.” Wenqi évekig egy amolyan vándorcirkusznál dolgozott: azt mutatta be a közönségnek, hogyan ír gyöngybetűkkel a lábujjait használva. Alagsori poros szobájának falán megannyi régi fénykép lóg, amelyek utazásai idején készültek. 2001-ben azonban ott kellett hagynia a társulatot, mert haldokló édesapja állandó ápolásra szorult. Mivel tehát nem volt munkájuk, a barátok elhatározták, hogy a folyó mentén fákat ültetnek majd. Vállalkozásukba 2002-ben kezdtek bele.
Mindennap hét órakor kezdik a munkát. Haixia belekapaszkodik Wenqi üres kabátujjába, és indulnak a területre. A sekély folyón átkelve Wenqi a hátán viszi vak barátját. Mivel kevés a pénzük, nem engedhetik meg maguknak, hogy csemetéket vásároljanak a piacon, így általában a fákról levágott hajtásokat ültetik el. Wenqi irányításával Haixia mászik fel a fákra a fiatal ágakért, amelyeknek Wenqi ás gödröt, úgy, hogy az ásót az arca és a válla közé szorítja. Majd a lábával vizet mer a folyóból, és meglocsolja a frissen elültetett hajtásokat. „Próbáld csak meg úgy csinálni ezt, hogy zsebre teszed a kezed!” – viccelődik Haixia, aki nagyon büszke a barátjára. A két jó barát együtt nőtt fel Yeli falujában. Az évek során megtanulták, hogyan működjenek együtt, hogyan hagyatkozzanak egymásra, és azt is, hogy miként lépjenek túl a korlátaikon. „Én vagyok az ő keze, ő pedig az én szemem” – mosolyog Haixia. Korántsem mindennapi csapatmunkájukkal a barátok alig több mint egy évtized alatt többhektárnyi területen több mint tízezer fát ültettek el.
Habár vállalkozni szerettek volna, sohasem kerestek pénzt a faültetéssel, mindig is a fogyatékossággal élőknek járó igen szerény támogatásból éltek. Tevékenységük idővel környezetvédelmi jelentőségűvé vált. „Tévéműsorokból tudtam meg, hogy a fák ültetése jót tesz a levegőnek – mondja Wenqi. – Fákat nevelünk, és közben gyarapítjuk a tudásunkat is.” Yeli falu egy iparváros része. Ez a terület Kína légszennyezettségben harmadik helyen álló régiója. A két jó barát, Wenqi és Haixia munkája nemcsak a levegő minőségét javította, de megóvta a falut az állandó áradásoktól is. „Faültető akciónknak nem annyira a most élő nemzedékek, hanem inkább a későbbiek számára lesz haszna, hiszen zöldebb környezetet hagyunk rájuk – mondja Haixia. – Fizikailag sérültek vagyunk ugyan, de mentálisan egészségesek. Van egy álmunk: az, hogy adjunk valamit a gyermekeinknek.”
