Az egyházközösségünk családjai szorítottak helyet a keletnémet menekülteknek, különösképpen a kisgyerekes családoknak. Két-három nap után azt vettük észre, hogy a házaknál elszállásolt családok közül egyre többen jönnek be a táborba. Megkérdeztük tőlük, hogy ugyan miért, nem érezték jól magukat. De, nagyon jól éreztük magunkat, mondták, nagyon nagy szeretettel voltak irántunk, de félünk kimenni az utcára, nehogy elfogjanak bennünket, és visszatoloncoljanak az NDK-ba. Itt a táborban nagyobb biztonságban vagyunk.
*
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat társalapítója és örökös tiszteletbeli elnöke, az 1994-ben elhunyt Csilla von Boeselager egy interjúban így beszélt a kezdetekről:
– Amikor egy ismerősöm, Ugron Imre, a Magyar Máltai Lovagok Szövetségének németországi elnöke azt mondta, hogy Magyarországon most lehetne segíteni, én majdnem hogy kinevettem. Ez 1987 májusában volt. Azt mondta, hogy sajnos ez nagyon komoly, néhány listát kapott Magyarországról, hogy mit kellene gyűjteni. Kértem, hogy küldje el nekem azt a listát.
Orvosságok voltak rajta, és kórházi felszerelések, ruhanemű nagycsaládosoknak és intézményeknek, rokkant gyerekeknek. Akkor elindultam, próbáltam ezeket összeszedni, és azt gondoltam, hogy valahogy egy teherautót majd összeállítok, amit eljuttatok Magyarországra. Az első ember, aki ezt a teherautót vezette egy fiatal orvos barátom volt: Ignatius von der Lippe.
Azt gondoltam, ha már itt vagyok Budapesten, megnézek egy kórházat. A Szent Ferenc Kórházat választottuk ki, mert az volt az egyetlen, ahol egy kis kápolna volt, és amelyik katolikus papokat és szerzeteseket is felvett. Mondtam Ignatiusnak, nézzen körül, hátha valamivel örömet tudok szerezni, és akkor a szükséges dolgokat beszerezzük ennek a kórháznak. Amikor kijöttünk, Ignatius azt mondta: „Te, nem kell itt semmit se felírni, itt egy szóban elmondható, mire van szükség: mindenre.” Ez megrendített, és akkor kezdődött el ez az út, amelyen elindultunk. Akkor nem tudtam még, hogy ez nem munka, hanem küldetés lesz számomra.
