Bíró László tábori püspök, Agg József főesperes és Székely Attila református lelkész áldásával vágtak neki a hosszú útnak a futók:
Szita János mentőápoló és Kovalik Zoltán hivatásos katona. Szita Jánost, az ötletgazdát arról faggattam, milyen élményekkel lett gazdagabb a Pákozdot, Szolyvát, Rudkinót, Gremjacsjét, Bolgyirevkát is érintő és Voronyezsben záruló út során, amely tizenegy napig magyar, majd orosz földön át vezetett. Így foglalta össze tapasztalatait:
– Úgy vélem, Zolival és a bennünket kísérő csapattagokkal együtt jobb emberek lettünk. A szeretetnek olyan hőfokával találkoztunk, amelyre nem számítottunk. Bárhol fordultunk meg, mindenki segített bennünket, szállással, élelemmel, biztatással, imával, s még ma is látom azoknak a hozzátartozóknak a könnyes tekintetét, akik lélekben velünk voltak, és általunk üzentek a doni harcokban elhunyt szeretteiknek: nem felejtették el őket.
A stáb – merthogy a futókat személygépkocsival kísérték – olykor kiegészült: helybeliek és katonák tartottak velük egy-egy szakaszon, kifejezve együttérzésüket. Polgármesterek, papok, lelkészek is szervezkedtek a háttérben, hogy könnyebbé tegyék a fiatal futók önként vállalt erőpróbáját. Baktalórántházán a nyírbogdányi református kórus katonadalokkal várta őket, s a szeretet és a lelkesítés ezernyi apró jelével szembesülhettek. Vállalkozók és jó szándékú emberek adományaikkal támogatták őket, még olyan is volt, aki gépkocsit ajánlott fel számukra.
Akadt, aki nemzetiszín szalagot vagy egy maréknyi somogyi földet küldött a magyar hősök sírjára. A vásárosnaményiak azt kérték, kongassák meg Szolyvában a kis kápolna harangját, és helyezzenek el egy táblát a malenykij robotra elhurcolt, mintegy háromszáz falubeli emlékére.
Szita János az utolsó két napot futás helyett kocsiban töltötte, ugyanis a már korábban megsérült bal térde végleg felmondta a szolgálatot. Hazatérésük után három nappal már a műtőasztalon feküdt. Most kezelésekre jár, de hamarosan újra futhat.
A Beregszásztól autós emléktúrává szelídült „akció” során – mivel az orosz hatóságok kiadták, majd visszavonták az engedélyt a futáshoz, és az ukrán– orosz határon még drogkereső kutyákat is bevetettek többórás vizsgálódásukkor – összesen huszonkét emlékműnél álltak meg a futók.
Szita János küldetésként élte meg e tizennyolc napot. Elmondása szerint a legfelkavaróbb érzést a rudkinói emlékhelyen élte át, ahol húszezer magyar áldozat nyugszik a sírkertben, de a Don vizére helyezett koszorúk látványa is megrázta. A kiváló tolmácsként és segítőként jelen lévő Havasi Imrével azért koszorúzták meg a vizet, mert így azok előtt is leróhatták tiszteletüket, akiket haláluk pillanatában örökre magába fogadott e „csendes” folyó, vagy később, sok év múltán mosta ki testüket a víz a partoldalból…
Szita János, a különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés áldozatává lett tizenegy éves Szita Bence nagybátyja már indulása előtt megfogadta: a futást unokaöccse lelkiüdvéért ajánlja fel. Mint mondta, az út során is mindennap imádkozott érte. Nővérével és édesanyjukkal együtt képtelenek elfogadni a megmásíthatatlant, s így marad ez végleg; még akkor is, ha a júniusban folytatódó per során elítélik a gyilkosokat, akik folyamatos ellentmondásokba keveredtek a néhány hete lezajlott tárgyaláson.
