1989-ben, felesége és fogadott fiuk halála után önkezével vetett véget 89 éves korában. A letűnő náci totalitarizmus és a hazát megszálló kommunista diktatúra „határán” szánta el magát az emigrációra. Sem Itáliában, sem Amerikában nem talált otthonra. Naplóiban elmondta az emberi létezésről, Európa és Magyarország tragédiájáról vallott nézeteit. A „homo viator”-nál a hontalanság megélt metafizikája az emberi sors paradigmájává változott. Négysorosomban ezt fejeztem ki:
Egyszer mosolygott csak: csecsemőkorában hazátlanul bolyongott a nagyvilágban a magyar nyelv volt kenyere s boldogsága mint Ulyssesnek halála lett hazája. (A kassai Ulysses)
Márai, a homo viator átvándorolt világnézeteken, kultúrákon, vallásokon, kereste az élet értelmét. Amikor nemcsak éles, kritikus eszére, hanem szívére is hallgatott, megsejtette a transzcendenciát. A San Gennaro vére című regénye fülszövege idézi az élete vége felé járó, régóta öngyilkosságra gondoló hős vallomását: „Mindig újra megkísért a gyanakvás, hogy a tapinthatón és érzékelhetőn túl van valami »más« is. Lehet, hogy ez csak rögeszme. Az is lehet, hogy csak gyávaság. De így igaz, hát leírtam…”
A Harminc ezüstpénz az árulásról szóló tervezett regény előtanulmánya, igazában Jézus-esszé a Júdás-regényhez. A film csak a könyv felénél mozdul meg, amikor Jézus megkezdi nyilvános működését, és Júdás a színre lép. Márai a Szentíráson kívül felhasznált számos profán forrást is. De nem mint történész vagy exegéta, vagy teológus, hanem mint író közelít Jézus személyének titkához. A költői beleélés és az istenire érzékeny pascali „szív" segíti abban, hogy megközelítse az Irgalom megtestesülését. Az emberiség számtalan arcot alkotott magának Jézusról. Márai, a megváltáskereső is megalkotta a magáét. Jézusa nem azonos a nagy egyház krisztológiájának Istenemberével, nem a „hivatalos” Jézus-arc az övé. Mégis, a hívő keresztény is megilletődve olvassa az író vallomását arról a szerinte egyedül hiteles Jézus-arcról, amelyet a megváltást kereső, kétségbeesett ember alkot meg. Az Isten viszonya az emberhez, az emberrel egyesülő Isten félelmes titka Jézusban jelenik meg. „Jézus, amikor meghirdette, hogy van feltámadás: megrendített egy életérzést.”
Márai állandóan olvas antik és modern gondolkodókat, filozófusokat és természettudósokat, a század derekán divatos egzisztencialistákat, és folyton jegyzetel, vég nélkül írja naplójegyzeteit. Bírálta, joggal, egyes hívők babonás, torz istenképét. Sokszor reflektált nagy gondolkodók istenhitére, és vizsgálta, hogy mit is hisz ő maga. Márai hitt az emberi személyiségben, a személy méltóságában, önmagában, a gondolatban, a szépség extázisában és az életben. „Hiszek egy életet, életet, életet, most és mindörökkön örökké.” (A delfin visszanézett, 22). Csak ezt a földi életet hitte, bár szomjazott valami örököt. „A halált – mint a világegyetemet – nem lehet értelemmel megközelíteni. Nincs »értelme«. Csak van, mint a föltétlen tények, értelem nélkül.” (Napló, 1976- 1983, 114.) Amikor a nyugati irodalom felbomlásáról elmélkedik, megjegyzi: „Hit nélkül nincs irodalom.” Majd így folytatja: „Pascal még hitte, hogy az emberi szív a megismerési képesség egyik legfőbb szerve, mint az értelem, aztán a látás, hallás, tapintás és ízlés. Az ember nemcsak értelmével, hanem szívével is felfedezi a tünemények és térfogatok értelmét… Így hitte. Pascal nagy költő volt, nemcsak tudós: a szívével is gondolkozott, amikor a számok és a végtelen törvényeit kutatta” (Föld, föld, 209.). Valójában Pascal az istenmegismerés, nem pedig a fizikai világ megismerése kapcsán beszél „szív"-ről. Ezt a sajátos intuíciót megkülönbözteti az okoskodó értelemtől, vagyis egy bizonyos racionalizmus egyoldalúságára hívja fel a figyelmet. Mert a szívnek megvannak az érvei, amelyeket az ész nem ismer: „Le coeur a ses raisons que la raison ne connait pas.” Ez ágostoni gondolat: mivel Isten Szeretet, csakis a szeretet szemével „láthatjuk” meg, tapasztalhatjuk meg őt. A racionalista Márai nem látta be eszével, hogy túl kell szárnyalnia az észt, ha a transzcendenst meg akarja közelíteni. Bár másutt rokonszenvvel idézi az intuíciót hangoztató Bergsont, amikor a racionalista Bertrand Rusellt bírálja, a misztika lehetőségét nem zárja ki: „Bergson szava villan fel: az értelem nem az egyetlen lehetőség a metafizikai valóság megközelítésére.” (Napló, 1976-1983, 126.)
Láttuk, Márai is megsejtette a nagy Titkot, amikor Jézus történetéről eszmélődött. „Jézus, amikor meghirdette, hogy van feltámadás, megrendített egy életérzést.” A keresztény hit lényege ez: Jézus meghalt bűneinkért és feltámadott, örök életet adott. Márai hitt az Életben, bár az örök életben nem tudott hinni. Reméljük, hogy a „végső éjszakában”, amikor egyik én-je nem tudta, mit tesz a másik, nem a semmibe zuhant, hanem az Irgalom karjába, aki ezt mondotta: „Én vagyok a feltámadás és az élet.”
