Az Újszövetség tanítása alapján tehát világos, hogy az evangelizáció nem valami „többletráfordítás”, valamiféle extra teljesítmény a hívő részéről, hanem hitének belső természetéből fakadó szükségszerű kötelezettség. Ám nem szabad azt gondolnunk, hogy valami hivatali szinten kiszabott munkáról van itt szó, amelyet el kell végeznünk. „A megújított igehirdetés a félénk vagy nem gyakorló hívők számára is a hitben való új örömet és evangelizáló termékenységet kínál fel (EG 11). Ezenfelül ez a hithirdetői öröm közösséggé is kovácsol bennünket. „Jóllehet ez a küldetés nagylelkű elköteleződést vár el tőlünk, tévedés lenne hősies egyéni feladatként értelmeznünk azt, ugyanis [e küldetés] mindenekelőtt az Övé, túl mindazon, amit felfedezhetünk vagy megérthetünk belőle” (EG 12). Az evangelizációban Istené az elsőség, a közösség első kapcsolódása vele tárul fel az örömben. Ettől pedig elválaszthatatlan az egyház közösségéhez való kapcsolódás. Ennek kivételes pillanata az emlékezés, amikor Isten csodálatos, szabadító tettei jelenvalóvá válnak bennünk, általunk. „A hívő alapvetően olyan ember, »aki emlékezik«” (EG 13).
E keretek között értelmeződik az új evangelizáció kihívása is, amellyel korunkban mind sürgetőbben találkozik a kereszténység. E küldetésnek számos szintje van, és nem hihetjük, hogy csupán a nem hívőket célozza meg. Vonatkozik a rendes, mindennapos lelkipásztorkodásra (amely a hívők hitének növelésére irányul), a megkeresztelt, ám a keresztség követelményeit meg nem valósító hívőkre (akik „nem tartoznak szívélyes szeretettel az egyházhoz, s nem tapasztalják már a hit vigasztalását [EG 14]), és természetesen a Krisztust még nem ismerőkre, illetve az őt tudatosan visszautasítókra is. Az Evangelii gaudium irányt kíván mutatni mindezen közegek, evangelizációs szintek számára.
Ferenc pápa természetesen számol azzal, hogy egy tanítóhivatali dokumentum nem oldja meg magától és átfogóan a felmerülő nehézségeket. Róma püspöke bölcs és alázatos hangon szólal meg: „Nem alkalmas, hogy a pápa kiváltsa a helyi püspököket az összes problematika megítélésében, amelyek a területeiken felmerülnek. Ebben az értelemben felhívom a figyelmet annak szükségességére, hogy előrelépjünk egy üdvös »decentralizáció« irányába” (EG 16). Vagyis a pápa kijelöli a hit általános érvényű megfontolásait – ám ezek tükrében mérlegelni és a gyakorlati döntéseket (felelősséggel és elkötelezettséggel) meghozni már a helyi szinteknek kell.
Az apostoli buzdítás („amely talán túlzó hosszúságúnak tűnhet” – EG 18) nem más, mint meghívás, kérés az egyház felé: tudatosítsa magában küldetését, az öröm szolgálatát, s ennek fényében alakítsa át minden cselekvését, konkrét tevékenységét.
