Fotó: Vargosz
Muszáj megmenteni a múlt értékeit, történéseit, és ezeket igaz módon be kell mutatni – fogalmaz Gazda József. Az erdélyi művészeti íróval, szociográfussal annak kapcsán beszélgettünk, hogy a Károli egyetem hallgatói rádióadásokat állítanak össze a Kárpát-medencében készített hanganyagaiból.
Erdélyben született és ma is ott él. Mit jelent önnek a szülőföld?
– A szülőföld parancsolatot jelent: nem szabad elhagyni, ki kell tartani mellette, és ha jönne más lehetőség, azt el kell hessegetni magunktól. Négy gyerekünk van, és családunk minden tagja a szülőföldünkön él.
Munkája is Erdélyhez köti. Ha utánanézünk munkásságának, akkor kiderülhet számunkra, hogy ön igazi polihisztor: író, szociográfus, tanár, művelődésszervező. Mit tart a legfontosabbnak a munkásságából?
– Képtelen vagyok különbséget tenni a felsoroltak között. Részben művészeti íróként indultam, és képzőművészeti író lettem. A kutatásaimnak köszönhetően nagy rálátásom van az utolsó száz év magyar múltjára, a nemzet értékeire, hagyományaira. A képzőművészetet nekem senki nem jelölte ki feladatként, mert sohasem voltam gyakorló művész. Lelki indíték, a szép szeretete, tisztelete és csodálata vitt abba, hogy húszéves koromban a művészetről kezdtem cikkeket írni. Az erdélyi művészet nemzetmegtartó erővel bír, foglalkozni kell vele. Mindaddig művészeti íróként tartottak számon, amíg a 70-es évek közepén rádöbbentem arra, hogy micsoda értékek rejtőznek az egyszerű emberek emlékezetében. Akkor elkezdtem foglalkozni az úgynevezett emlékező történelemmel, a szociográfiával, az emlékezetekben őrzött múlttal.
Milyen volt a fogadtatása ennek az újabb munkának?
– Különleges vágyam, hogy a nemzet fogadja el azt, amit én csinálok. Mert annak is van jele, hogy a nagy számban megjelent szociográfiai írásaim iránt kevésbé érdeklődik az átlag olvasó. Úgy érzem, muszáj megmenteni a múlt értékeit, történéseit, és ezeket igaz módon be kell mutatni. Ezért nagy örömet jelentene számomra, ha szélesebb körben érdeklődnének múltmentő és nemzeti szociográfiát megvalósító könyveim iránt.
Könyveit író-olvasó találkozókon is megismerhetjük, több alkalommal egyetemistákkal találkozott Budapesten.
– Igen, járom az országot. Míg a Ceaușescu-rendszer idején könyvéhség volt, a megmaradás eszköze volt a könyv, ma előfordul, hogy még az útiköltségem sem térül meg az egy-egy alkalommal eladott néhány kötetből. Ez mutatja a könyv válságát is, pedig könyv nélkül sokkal hígabb kultúrára lehet számítani. A Károli Gáspár Református Egyetemen tartott találkozón az egyik hallgató odajött, és elmondta, nagyon jó, hogy a nemzet megmaradásának fontosságáról beszéltem.
A 70-es évektől kazettás hangfelvételeket készített szerte a Kárpát-medencében. Visszaemlékezéseket gyűjtött össze, mintegy nyolcszáz órányi felvétele van. Új műfajt is teremtett, hiszen az elkészült interjúkból szerkesztette a köteteit. Hogyan zajlott ez a munka?
– Isten vezetése volt ebben. 1969-ben fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy rögzíteni kell, amiket őriz az emlékezet. Elindultam gyűjteni az idős emberek visszaemlékezéseit. Az úgynevezett oral history műfaj még annyira új volt, hogy a Kriterion kiadó szerkesztője szöveggyűjteményként akarta megjelentetni az emlékezéseket, szerzőnév nélkül. Aztán mégiscsak önálló könyvként jelent meg. Ezt a módszert korábban senkinél nem láttam, a saját elképzeléseim szerint dolgoztam. Az egyik könyvem a világban szétszórt magyarságról szól. 54 országban gyűjtöttem a magyarság körében.
Hogyan látja ennek az összegyűjtött hanganyagnak a sorsát? Kérdezem ezt úgy is, hogy tudomásom szerint a Károli Gáspár Református Egyetem új rádiójában sugároznak majd ezekből, hiszen digitalizálták a kazettás hanganyagot. Szívesen hallgatná a beszélgetéseit akár egy egyetemi rádióban?
– Örülök neki, ha ezek elhangozhatnak az egyetem rádiójában, és a felvételeket az egyetemi hallgatók használnák riportok, műsorok elkészítéséhez. Már korábban magam is kínáltam többeknek, de nem volt rá igény. Hiszek abban, hogy ez érték, de az a jövő titka, hogy a társadalom hogyan tekint majd rá. A hanganyagnak, amelyben megfigyelhető a nyelvi sokrétűség, több mint fele erdélyi, de vannak benne a Kárpát-medence minden utódállamából, valamint a világdiaszpórából eredő történetek is.
Gyűjtőmunkát végzett, tanított, egyházközségi lapot szerkesztett, és Kovásznán még diákszínpadot is létrehozott.
– A diákszínpaddal végigjártuk a Kárpát-medencét. 1976-tól 1993-ig körülbelül hatszáz előadást tartottunk, és főleg az erdélyi szórványvidékeket jártuk. Természetesen a kistelepülések mellett a nagyobb városokban is bemutattuk a darabjainkat. Amint említette, újságot is szerkesztettünk: rövid életű kiadványunk, amely félig egyházi, félig nemzeti-kulturális jellegű volt, Az Ige címmel jelent meg.
Úgy fogalmazott, hogy rálát a történelemre, de a történelemnek részese is volt, hiszen 1956-ban részt vett a kolozsvári diákmegmozdulásban.
– Igen, és nagy csoda, hogy túléltem. Hónapokig kerestek, de nem tartóztattak le. Később kiderült, hogy valaki akkoriban tudtomon kívül segített nekem azzal, hogy eltűntek az aktáim.
Egy korábbi interjúban úgy fogalmazott, hogy édesanyja mindig arra tanította, „legyünk emberek, legyünk tiszták és jók”. Hogyan lehet ezt megvalósítani?
– Ha néha olyan helyzetbe kerültem, hogy jobb lett volna füllenteni, egy belső parancs mindig azt mondta, hogy nem szabad. Amikor a Csángóföldön letartóztattak, és a Securitate vallatott, akkor is őszintén az igazat mondtam.
Mindegyik tevékenységével a közösséget szolgálta. Mit jelent önnek a közösség?
– Amíg létezik közösség, addig mi is létezünk. A közösségek a túlélést jelentik a mai világban.
