Édes álmod legyen a paradicsomban

Johann (akinek eredeti családneve nem szerepel a regényben) és felesége, az „árja” Helene Han­ne­­mann ápolónő, továbbá öt, nagy szeretetben nevelt gyermekük sorsával. Ez a vegyesházasság-motívum, továbbá az anya emberfeletti küzdelme azért, hogy a Birke­nauban elkülönített cigány koncentrációs tábor poklában is élhető, túlélhető körülményeket teremtsen kicsinyeinek és kiskamasz fiának, az olvasók zömében Roberto Benigni világhírű filmjét, Az élet szépet idézheti fel. A regényben bizony nincsenek lekvá­ros­kenyér-mesék és egyéb apai mókák, de van helyette egy régi-régi német bölcsődal, amely keretbe foglalja ezt a minden líraiságával, muzsikával átitatott légkörével együtt is tragikus családi krónikát. A történet sötét színeit a szerző nagyon szép közjátékokkal oldja. Ezek közül a legszebbnek a főszereplője akkor lép színre, amikor a házaspárt és gyermekeit a katonák elhurcolják az otthonukból. Az érdekükben megszólaló, hályogos szemével már alig látó, idős szomszédasszony a saját életét kockáztatva próbál a család védőangyala, szószólója lenni: Herr Polizist, a szomszédasszonyom, Frau Hannemann kiváló édesanya és feleség. Ő és családja a jó modor és segítőkészség példaképei, remélem, nem rágalmazta meg őket valamilyen rosszindulatú ember – jegyezte meg Frau Wegener. A szomszédasszony bátor gesztusa láttán elhomályosodott a szemem. Senki nem merte megkockáztatni, hogy háborús időben nyíltan szembeszálljon a hatósággal. Egy darabig néztem a szomszédasszonyom szürke hályogtól homályos szembogarát, és megszorítottam a vállát.
Birkenauban ismét csak egy anyjalehetne-korú, idős asszony, Anna vette a szárnyai alá Helenét és gyermekeit. Aki iránt a felszínen megnyerő külsejű és modorú szörnyeteg, Mengele doktor egy darabig valamelyes halvány jóindulattal viseltetett, sőt, kinevezte az asszonyt a birkenaui cigány óvoda vezetőjének. Mindez azonban nem akadályozta meg gyermekeken végrehajtott kíméletlen, áltudományos kísérleteiben, amelyektől Helene méltán féltette a saját ikergyermekeit is. Ezekről a szörnyű procedúrákról először egy magyar orvos, az Escobar könyvében nagy tisztelettel említett, ugyancsak Auschwitz-Birkenauban raboskodó Nyiszli Miklós, „Mengele boncolóorvosa” tanúvallomásaiból és könyveiből értesült a világ.
Külön figyelmet érdemel Helene és Johann legidősebb fiának, Blaznak nagy gonddal és szeretettel megrajzolt alakja, aki a gyermekkorból a férfikorba átlépő lovagként oltalmazza nem csupán anyját és testvéreit, hanem fogolytársait is, megvetett félci­gány­ként mégis a Frauendienst-Gottesdienst nemes középkori parancsát követve, egy minden lovagiasságot nélkülöző korban. A rá emlékező történész szerző számára ez a fiú oly becses szereplővé vált, hogy a valós tényektől kivételesen elszakadva, a regény 1944 augusztusában játszódó egyik kulcsjelenetében, amelyben a roma tábor minden lakója a gázkamrába került, őt megmenekítette a haláltól. Talán azért is, hogy ez a gyönyörű írás ne a reménytelenség, hanem a remény könyve legyen. Az iszonyú zárójelenetet, amelyben Helene ott vonul négy kisebb gyermekével a megsemmisülés felé, az édesapa, Johann hivatása, a zene enyhíti. Nem olyan megcukrozott módon, hogy a távolból hallatszó apai hegedűjáték csitítaná az utolsó út, a halálba vezető vánszorgás félelmét. Hanem úgy, hogy az anya ezekben az utolsó percekben is bölcsődalt, feltehetően az írásom címében idézett, a cselekmény elején már felcsendülő német nyelvű ringatót énekelte, nem csupán a gyermekeinek, hanem minden sorstársuknak. Továbbá – legalábbis az Epilógus szavai szerint – voltaképpen a tábort elhagyni készülő, mosolygó hóhérnak, Mengelének is, aki neki, mint színárja német nőnek azonnali szabad elvonulást és új életkezdést ajánlott fel, „tisztátlan”, mert apai ágon roma származású gyermekei nélkül. A kék szemű orvosszörnynek, aki tizenkét évvel később így emlékezett a történtekre: „Fölfedeztünk néhány cigányt, akik próbáltak elmenekülni a sorsuk elől, és elmémben közben Helene Hannemann hangján tovább szólt az a régi altatódal. Hangja együtt keringett létezése hamvaival, mikor aznap este magam mögött hagytam a cigánytábort.”
Az Auschwitzi bölcsődal jelentékeny könyv, mesteri tolmácsolásban. Realitás és líra finom szövedéke minden sora.

(Mario Escobar, Auschwitzi bölcsődal. Pávai Patak Márta fordítása. Kossuth Kiadó, Budapest 2019)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..