Johann (akinek eredeti családneve nem szerepel a regényben) és felesége, az „árja” Helene Hannemann ápolónő, továbbá öt, nagy szeretetben nevelt gyermekük sorsával. Ez a vegyesházasság-motívum, továbbá az anya emberfeletti küzdelme azért, hogy a Birkenauban elkülönített cigány koncentrációs tábor poklában is élhető, túlélhető körülményeket teremtsen kicsinyeinek és kiskamasz fiának, az olvasók zömében Roberto Benigni világhírű filmjét, Az élet szépet idézheti fel. A regényben bizony nincsenek lekvároskenyér-mesék és egyéb apai mókák, de van helyette egy régi-régi német bölcsődal, amely keretbe foglalja ezt a minden líraiságával, muzsikával átitatott légkörével együtt is tragikus családi krónikát. A történet sötét színeit a szerző nagyon szép közjátékokkal oldja. Ezek közül a legszebbnek a főszereplője akkor lép színre, amikor a házaspárt és gyermekeit a katonák elhurcolják az otthonukból. Az érdekükben megszólaló, hályogos szemével már alig látó, idős szomszédasszony a saját életét kockáztatva próbál a család védőangyala, szószólója lenni: Herr Polizist, a szomszédasszonyom, Frau Hannemann kiváló édesanya és feleség. Ő és családja a jó modor és segítőkészség példaképei, remélem, nem rágalmazta meg őket valamilyen rosszindulatú ember – jegyezte meg Frau Wegener. A szomszédasszony bátor gesztusa láttán elhomályosodott a szemem. Senki nem merte megkockáztatni, hogy háborús időben nyíltan szembeszálljon a hatósággal. Egy darabig néztem a szomszédasszonyom szürke hályogtól homályos szembogarát, és megszorítottam a vállát.
Birkenauban ismét csak egy anyjalehetne-korú, idős asszony, Anna vette a szárnyai alá Helenét és gyermekeit. Aki iránt a felszínen megnyerő külsejű és modorú szörnyeteg, Mengele doktor egy darabig valamelyes halvány jóindulattal viseltetett, sőt, kinevezte az asszonyt a birkenaui cigány óvoda vezetőjének. Mindez azonban nem akadályozta meg gyermekeken végrehajtott kíméletlen, áltudományos kísérleteiben, amelyektől Helene méltán féltette a saját ikergyermekeit is. Ezekről a szörnyű procedúrákról először egy magyar orvos, az Escobar könyvében nagy tisztelettel említett, ugyancsak Auschwitz-Birkenauban raboskodó Nyiszli Miklós, „Mengele boncolóorvosa” tanúvallomásaiból és könyveiből értesült a világ.
Külön figyelmet érdemel Helene és Johann legidősebb fiának, Blaznak nagy gonddal és szeretettel megrajzolt alakja, aki a gyermekkorból a férfikorba átlépő lovagként oltalmazza nem csupán anyját és testvéreit, hanem fogolytársait is, megvetett félcigányként mégis a Frauendienst-Gottesdienst nemes középkori parancsát követve, egy minden lovagiasságot nélkülöző korban. A rá emlékező történész szerző számára ez a fiú oly becses szereplővé vált, hogy a valós tényektől kivételesen elszakadva, a regény 1944 augusztusában játszódó egyik kulcsjelenetében, amelyben a roma tábor minden lakója a gázkamrába került, őt megmenekítette a haláltól. Talán azért is, hogy ez a gyönyörű írás ne a reménytelenség, hanem a remény könyve legyen. Az iszonyú zárójelenetet, amelyben Helene ott vonul négy kisebb gyermekével a megsemmisülés felé, az édesapa, Johann hivatása, a zene enyhíti. Nem olyan megcukrozott módon, hogy a távolból hallatszó apai hegedűjáték csitítaná az utolsó út, a halálba vezető vánszorgás félelmét. Hanem úgy, hogy az anya ezekben az utolsó percekben is bölcsődalt, feltehetően az írásom címében idézett, a cselekmény elején már felcsendülő német nyelvű ringatót énekelte, nem csupán a gyermekeinek, hanem minden sorstársuknak. Továbbá – legalábbis az Epilógus szavai szerint – voltaképpen a tábort elhagyni készülő, mosolygó hóhérnak, Mengelének is, aki neki, mint színárja német nőnek azonnali szabad elvonulást és új életkezdést ajánlott fel, „tisztátlan”, mert apai ágon roma származású gyermekei nélkül. A kék szemű orvosszörnynek, aki tizenkét évvel később így emlékezett a történtekre: „Fölfedeztünk néhány cigányt, akik próbáltak elmenekülni a sorsuk elől, és elmémben közben Helene Hannemann hangján tovább szólt az a régi altatódal. Hangja együtt keringett létezése hamvaival, mikor aznap este magam mögött hagytam a cigánytábort.”
Az Auschwitzi bölcsődal jelentékeny könyv, mesteri tolmácsolásban. Realitás és líra finom szövedéke minden sora.
(Mario Escobar, Auschwitzi bölcsődal. Pávai Patak Márta fordítása. Kossuth Kiadó, Budapest 2019)
