Halálos iramban

Sűrű, sötét éjszaka Velencében, ebben a manapság sok ezer turistát fogadó, cölöpökre épített tengerparti városban. A vészjósló csendben csak pislákoló fények világítanak itt-ott a zegzugos utcákban, a lagúnákban. 1576-ban járunk, a nagy pestisjárvány idején, amely válogatás nélkül szedte áldozatait a városban. Aki csak tehette, menekült a halálos veszedelem elől. Egyvalakiről azonban bizonyosan tudni lehet, hogy ott maradt: Tintoretto, a festő. Ilyen hatásos képsorokkal kezdődik A művészet templomai sorozat újabb darabja, a Tintoretto: Egy lázadó Velencében című dokumentumfilm, amelyet mostanában kezdtek játszani a mozik. Többek között az Uránia Nemzeti Filmszínház, ahol a díszbemutatót tartották.
Amikor az ember Velencében jár, és betéved az útjába eső első templomba, jó esélye van rá, hogy odabent Tintoretto-freskókkal, -oltárképekkel és -festményekkel találkozik. A művészet templomai sorozat legújabb darabját nézve is láthatjuk, ez a reneszánsz művész elképzelhetetlenül sokat festett az élete során. Ahogyan a filmben is elhangzik: halálos iramot diktált magának. A dokumentumfilm hihetetlenül sok információt zúdít a nézőre. A magyar feliratok olvasása és megértése nem egyszerű feladat, így aztán nagyon kell figyelni, de megéri. Egyetlen percig sem unatkozik az ember. Remek képelemzések, művészettörténeti magyarázatok hangzanak el, és a mester egész élettörténete kibontakozik a szemünk előtt a 90 perces játékidő során. A film készítői ezúttal is egy elképesztően gazdag és szerteágazó festői életművet mutatnak be a művészet iránt érdeklődő közönségnek.
Tintoretto születésének ötszázadik évfordulójára készült el ez az alkotás, amely Velence aranykorának harmadik korszakába kalauzolja el a nézőt. Valódi nevén Jacopo­ Robusti (1518–1594) Velencében született, és élete során nem is igen hagyta el a szülővárosát. Egyszerű iparoscsaládban nőtt fel, apja kelmefestő volt, amint arra ragadványneve is utal: Il Tintoretto (tintore olaszul kelmefestőt jelent). Mantován kívül nem nagyon járt külföldön, hallhatjuk a filmben. Ezt úgy kell érteni, hogy sem Firenzébe, sem Rómába nem jutott el. Michel­angelo alkotásait is valószínűleg csak reprodukciókból vagy másolatokból ismerhette. Tintoretto Velence aranykorának harmadik nemzedékéhez tartozott. Az első az 1440-es évekre tehető, és a Bellini fivérek tevékenységéhez köthető. A második generációt Mantegna és Tiziano képviselte, a harmadikat pedig Veronese és Tintoretto neve fémjelzi. Mindkettejük munkásságára jellemző a manierizmus térnyerése. Tintorettóról azt szokták mondani, hogy a színeit Tizianótól, a rajztudását pedig Michelangelótól leste el. Firenze volt akkoriban a rajz, Velence pedig a szín fellegvára. A filmből kiderül, hogy a velencei mester az ecsettel és a szénnel is bravúrosan jól bánt.
A fiatal Tintoretto Tiziano műhelyében volt festőtanonc, ott kezdte a pályafutását. Vasari, a művészéletrajz műfajának megteremtője szerint azonban Tiziano hamar felismerte a fiú tehetségét, és gyorsan el is zavarta a műterméből, mert félt, hogy a versenytársává lesz. Kétségtelen, hogy a dokumentumfilmben sok szó esik kettejük rivalizálásáról. Hiszen a művészeten túl ebben a korban is minden a pénzről szólt. Meg kellett nyerni a megrendelőket. Tintorettónak ez eleinte nem­igen ment, ezért a felesége hozományából éltek, amíg bele nem tanult, hogyan szerezzen műveihez gazdag mecénásokat.
Megrendelőinek többsége a velencei scuolák közül került ki; ezek vallásos társulatok voltak, úgynevezett testvériségek. Tintoretto egész életét és művészetét meghatározta a család és a hit. Számára a Biblia volt a legfőbb forrás, életművét is ezen keresztül érthetjük meg a leginkább.
Mérhetetlen mennyiségű és csodálatos minőségű képeket festett. Ha ki kellene emelnünk közülük néhányat, akkor talán a Szent Rókusról nevezett testvérület (Scuola grande di San Rocco) épületében látható alkotásait érdemes megemlítenünk. Ez a vallásos társaság 1478 óta működik Velencében, ma is látogatható épületét a XVI. század első felében fejezték be. Tintoretto 1564-ben kapott megbízást a díszterem kifestésére. Keresztre feszítés című műve 1565-re készült el. A kép monumentális. Krisztus kissé előrehajol a kereszten függve, azt a benyomást keltve, mintha kilépne a kép síkjából, és megközelítené a nézőt, aki döbbenten áll az alkotás előtt, és próbálja áttekinteni ezt a hihetetlenül mozgalmas kompozíciót. Mindezt persze most csak a filmen keresztül érzékelhetjük, a kamera azonban nem szűkölködik a látványt illetően, ha kell, közel hozza az alakokat, arcokat.
Egy másik műalkotás, amit feltétlenül ki kell emelnünk, a világ legnagyobb olajfestménye, a velencei Dózsepalota tanácstermének hatalmas, világhírű vászna, amely A paradicsom címet viseli. A hét méter magas és huszonkét méter széles képen, amelynek témája Mária megkoronázása az égben, több mint ötszáz alakot festett meg Tintoretto.
A harmadik, kihagyhatatlan Tintoretto-kép az Utolsó vacsora című alkotás, amely a San Giorgo Maggiore templomban látható. A festményen a művész átlósan helyezte el az asztalt, amely körül az apostolok ülnek, mozognak. A kép dinamizmusa elképesztő, látószöge pedig merészen újnak számított a maga korában. Fény-árnyék hatása szobrászian plasztikussá teszi az alkotást. Amikor Tintoretto már idősebb volt, gyermekei vették át a műtermét. Közülük a legkedvesebbnek a legidősebb lánya számított, aki tehetsége alapján szép festőkarriert futhatott volna be, igaz, ez akkoriban egy nőnek csak kivételes esetben sikerülhetett. Művészetének teljes kibontakozását a lány sajnos nem érhette meg, korai halála megakadályozta ebben. Ezután a mester fiai vették át a műtermet. Apjuk halála után is folytatták az alkotótevékenységüket, és meg is éltek belőle. A nagy rivális, Tiziano, 90 éves koráig élt. Az ő örökségét senki nem vitte tovább a családban – hangzott el a filmben. Csodálatos képeket alkotó művész volt Vero­nese is, aki szintén pályázott a Dózsepalota tanácstermének kifestésére, ám időközben meghalt, így Tinto­retto versenytárs nélkül maradt, és ő készíthette el az imént említett, A paradicsom című óriási olajképet.
Halálos iramban dolgozott a nagy velencei mester. A moziból kilépve az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés: honnan volt Tintorettóban az a mérhetetlen energia, szellemi és fizikai erő, amellyel létrehozta ezeket a monumentális műveket? Azt tudhatjuk, hogy a mester gyorsan dolgozott, elképesztő munkatempót diktált magának. A dokumentumfilmben – az összehasonlítás kedvéért – láthatunk egy gyönyörű templomot, amelyet egy másik művész hatalmas freskói díszítenek. Majd hamarosan kiderül: a képek alkotója belehalt a munkába.
A sors úgy hozta, hogy a két nagy versengő, Tiziano és Tintoretto is pestisben halt meg.
A film azt sugallja, hogy Tintoretto alkotásait leginkább eredeti helyükön, Velencében érdemes megnézni. Ám jó, ha tudjuk, hogy Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban is őriznek hét képet a festőóriástól.
A filmet a neves Peter Greenaway rendezte. Láthatóan nagy empátiával és tiszteletre méltó szaktudással nyúlt a témához, noha dokumentumfilmet ez idáig nemigen készített, inkább a játékfilmjeiről vált híressé.
Köszönet illeti a Pannonia En­ter­tainment filmforgalmazó céget, Zsarnai Gábort és munkatársait, amiért ezek a nagyszerű alkotásokat bemutató filmek rendszeresen ott szerepelhetnek a hazai mozik műsorán.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..