„Emil” herceg – a tizenhatodik századból

Ennek egyik szereplője az Ernő fejedelemről elnevezett szászországi hercegek egyik sarja, a Luthert támogató Bölcs Frigyes unokája, s a szintén Luther-párti Állhatatos János legkisebbik fia, Johann Ernest, a neves protestáns teológus, Johann Spalatin tanítványa. Azaz vitán felül: Ernő. Hogy miért kereszteltem át önkényesen Emilre, arra választ ad az itt látható festmény, amely tízéves korában, első deáki tógájában ábrázolja. Szeszélyesnek tűnő névváltoztatásom oka pedig az, hogy az idősebbik Lucas Cranach – a reformáció „udvari festője” – műhelyéből kikerült, egész alakos portrén az ifjú herceg egyáltalán nem úgy fest, mint kor- és rangtársai. Nem feszes-pompázatos darabja ez a szász hercegek Stammbuchjának, családi krónikáskönyvének, hanem ritka természetességű és kedvességű pillanata. Tessék csak jól megnézni: a hercegecske kisfiú arca olyan, hogy akár Erich Kästner kedves hőse, Emil Tischbein is lehetne. Nem számít itt az, hogy a képen látható fiúcska sok nevezetes szász város, többek között Coburg, Sonneberg és Neustadt ura lett, s az sem, hogy 1542-ben az ő irányításával kezdődtek meg a régió egyik büszkeségének, a beszédes nevű ehrenburgi kastélynak az építési munkálatai… Ennél sokkal fontosabb, hogy nem egy szokásos viaszbáb-uralkodópalánta, nem Velázquez Maria Margarita infánsnőjének merev arcú látvány-rokona lép elénk, hanem egyszerűen egy gyerek, egy kisfiú, akit el tudunk képzelni fára mászás, bújócskázás, labdázás, vagyis nem udvari élethelyzetek kellős közepén. Akár még maszatosan, méztől vagy éppen szilvalekvártól ragacsos arccal is…
Ismerek Johann Ernestről készült, méltóságteljes és üres fametszeteket is, az egyik körülbelül húszesztendős korában, a másik közvetlenül a halála előtt, a harminckettedik életévében ábrázolja. Egyéniségéből azonban ezek a protokollportrék jóformán semmit nem adnak vissza: egy bárhol élt bárki lehetne azokon a képeken. Itt, a Cranach-műhely, meglehet, személyesen az idősebbik Lucas Cranach ceruzája és ecsetje jóvoltából Állhatatos János és Margit, Anhalt-Zerbst hercegnője mutatja be nekünk szeretett gyermekét. Most, a reformáció immáron 501. évének elején érdemes megismernünk és értékelnünk az ilyen ritka pillanatokat, amikor e több mint félezer éves lelki megújulás szereplői olykor nem tiszteletre méltó rangjuk, történelmi-egyháztörténeti szerepvállalásaik miatt válnak fontossá számunkra – hanem egyszerűen azért, mert szeretetre méltóak, természetesek és közülünk valók. Éppúgy, mint Erich Kästner Emilje.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..