„Embernek ének őrzi az időt”

 Esküvőre menve menyasszonykísérőt, háborúba indulván katonakísérőt, este altatót, gyászban siratót énekeltek eleink – de mi történik ugyanezen dalokkal a színfalak között? Azaz: hogy kerül a folklór a színpadra?

– Amikor legelőször odatették a gramofont egy „adatközlő” elé, a folklór elindult új útjára. Ezen út végén a mai népzenei gyökerű előadó-művészet van: például mi, akik eredeti vagy továbbgondolt formájukban népdalokat éneklünk a színpadon. Ez a folyamat idestova több mint száz éve tart. Bár az akkori paraszti társadalom mára már nem létezik, rendelkezésünkre áll rengeteg felgyűjtött hangzóanyag, lemez, amelyeket használhatunk, akár hallás után is tanulhatunk róluk. Egyik évben egy siratódalt énekeltem fel a táncház-találkozós albumra. A felvétel készítésekor magamra hagytak egy szobában, lekapcsolták a lámpát, és hagyták, hogy belemerüljek a személyes emlékeimbe, saját életem gyászába… Így egész más siratót énekelni, mintha színpadon kéne – olyat sose csináltam. Számomra tehát fontos a folklór színpadi adaptációjában a megfelelő határok és keretek kijelölése, melyhez a kulturális háttér ismerete is szükséges. Ilyen például, hogy nem tudnék színpadra felvenni pendelyt (alsószoknya – a szerk.) bernyéccel (keskeny, csángó öv – a szerk.), csak mert épp divatos, modern vagy kihívó. Annak a darabnak – úgy, mint egy-egy szokásdalnak – megvan a maga világa, amely nem árucikk.

Mitől hiteles egy előadó?

– Az adatközlőtől, gyűjtésről való daltanulás csak alapvetése a népzenélésnek. Ezt mindig tovább kell gondolni, és tudomásul venni, hogy én nem hagyományos közegbe születtem, és soha nem fogom tudni az Őrségtől Moldváig az összes tájegységet megfelelő mélységben reprezentálni. Azt is figyelembe kell venni, hogy akik ma hallgatnak minket, nagyon sokfélék, és nemritkán teljesen ismeretlen számukra a magyar paraszti kultúra, ezért van helye az autentikus népzenei előadásnak és a feldolgozásnak is. A hitelességhez azt tartom fontosnak, hogy miközben törekszem arra, hogy minden esetben megtaláljam az adott műsorhoz szükséges formát, stílust vagy akár hangszínt, végig önmagam maradjak, de nem gondolom, hogy csupán „ki kell szolgálni” a közönséget. Elengedhetetlen, hogy megőrizzem az őszinteségem, azaz a legkülönfélébb helyzetekben is tudjam azt adni, ami valóban én vagyok: ne gesztikuláljam, frazírozzam túl az előadást, vagy ne vegyek fel olyan ruhát, amely nem az én személyiségemet tükrözi. Mindehhez persze az kell, hogy ismerjem magam és a rólam alkotott képet. A hitelességhez pedig az is hozzátartozik, hogy be kell ismernem, sokszor nagyon fáradt vagyok, és nem egyszerű megszervezni, összeegyeztetni a három gyerek életét és az előadó-művészi élet kacskaringóit. Bár nem könnyű úgy színpadra állni, hogy fél órával korábban még családanya „voltam” – mégis fel kell tudnom vállalni az esendőséget, fáradtságot is. Ha mindezeket elfogadom, hiteles maradok.

– Töretlen művészi pálya és anyai hivatás három gyermekkel – összeegyeztethető?

– Az egyeztetés, szervezés, logisztika a mindennapos munka része. Meg kellett tanulnom megkomponálni a hétköznapjaimat, mert tény, hogy az anyaság teljes embert kíván, és amikor előadó szeretnék lenni, akkor mégis el kell vonulnom a gyerekeimtől. Egy-két dolgot persze meg lehet tenni mellettük, de a valódi, elmélyült munkához távolság kell. Nekem is nagy lecke ez az életforma, és folyamatos tanulás. A gyerekek születése előtt megszoktam, hogy (önző módon) a munkám során figyelek magamra, a saját tempómban készülök, dolgozom, eszem, alszom. Évek alatt rögzült, hogy minden lehetőséget megragadtam ahhoz, hogy a legtökéletesebb állapotban állhassak színpadra. Aztán később rájöttem, hogy ez kicsit másképp működik: ha én lelkileg, szellemileg tudok nyitni, hiába vagyok nagyon kimerült, jól tudok teljesíteni. Janka, Borka és Tünde tanítanak arra is, hogy ne legyek ennyire tökéletességre törekvő. Az ő tükrükben fejlődöm önismeretben, türelemben, elfogadásban…


Ringatós vendégművészként – Ön is az anyaölből hozza a népzene szeretetét?

– Fontos az otthonról hozott batyum: dalos kedvemet és hangszínemet az édesanyámtól örököltem, rengeteget énekeltem vele otthon – többnyire nem népdalokat –, de ez ebben a tekintetben nem fontos. Ily módon anyaölből kaptam – illetve később pótanyai figyelemmel volt irántam Tanai Erzsi is, akitől legelőször tanultam népdalokat a Vasi Népdalstúdióban. Nem szerettem ugyan a versenyeket, de másodikos gimnazistaként részt vettem egy szentesi népdalversenyen, ahol a százharmincegy versenyzőből első lettem. Ez azért volt különleges, mert amikor énekeltem, olyan hang jött ki a torkomon, amelyen magam is meglepődtem. Jelzésértékű volt ez az esemény, mert megéreztem, hogy olyasvalamit kaptam, amivel élnem kell: használnom, művelnem kell az énektudásomat. Tizennyolc évesen, a Népművészet Ifjú Mestere cím elnyerésekor is az tudatosult bennem, hogy élnem kell a képességemmel. Ekkor már énekeltem a Boglyával, majd elkezdtem táncolni, kézműveskedni, majd jelentkeztem az ELTE néprajz szakára.

Bölcsődaltól a siratóig, autentikustól a fúziós népzenéig – széles a lehetőségek skálája. A leginkább mit szeret énekelni?

– Szerencsés vagyok, mert csak olyan produkciókban veszek részt, amelyek engem is feltöltenek, érdekelnek. Technikailag és repertoárban számomra most a legnagyobb kihívás az etNoé, de minden gyerekkoncert és egyéb formáció is óriási töltekezés. Nem is tudok választani…

Hogy jelenik meg a hétköznapokban, a hivatásában, hogy férje, Kovács Zoltán is zenész?

– Előnyei és hátrányai egyaránt vannak. Jó az, hogy ismerjük a szakma kihívásait, feltételeit, viszont nehézség, hogy mindketten otthon dolgozunk, így szinte lehetetlen elvonulni. Nem mindig könnyű elválasztani a családi életet a szakmaitól, hiszen mindkettőben ugyanazok a szereplők. De nagyon nagy élmény a közös munka kimondatlan varázsa, az egymásra hangolódás ereje: Zotya tudja, hogy mi áll nekem jól, tisztában van az adottságaimmal, és amikor zenét szerez, abba az irányba gondolkodik, ami engem felemel.

– Van kedve otthon is dalra fakadni?

– Én otthon áhítozom a csend vagy csak a természet zajai után… (nevetve mondja) Zoli nálunk sokkal több zenét hallgat, Janka lányunk pedig szinte egyfolytában énekel, improvizál… Élmény vele reggel végigénekelni az iskolába vezető utat, és akad olyan is, hogy a lányok is belefolynak a próbafolyamatba: énekelünk, táncolunk, csörgőzünk, szájharmonikázunk családilag. Óriási elhivatottság van bennem, és rendre megpróbálok új utakat és lehetőségeket keresni a továbblépéshez. Rengeteg jó zenész van a világon, számtalan kiváló előadó minden műfajban – az én feladatom az, hogy megtaláljam annak a módját, ahogyan adni tudok az embereknek. Nincsenek nagyratörő vágyaim, hogy hol és kivel szeretnék együtt muzsikálni, és melyik óriásplakátról kacsintani – de hiszek abban, hogyha valaki a legnagyobb szeretettel és odaadással teszi a dolgát, annak meglesz a gyümölcse.

Fotó: Falus Kriszta