„A cselekmény tavasszal kezdődik és végződik: mint megannyi mesében, egy »mágikus« évbe telik, míg Tom a »Paradicsomból « Bedlambe jut. Az első jelenet az ótestamentumbeli kiűzetés egy változata: Tom úgy hagyja el a boldogság kertjét, mint Ádám, akit az Ördög kísértett meg – azzal a különbséggel, hogy esetünkben Tom saját döntéséből hagyja el a kertet…” – írja jegyzetében Kenesey Judit dramaturg a mozarti, neoklasszicista „kortárs opera” expozíciójáról.
A hirtelen nagy vagyont örökölt fiatalember elbúcsúzik szerelmétől, Anne-től, és Londonba indul, hogy – munka(kényszer) nélkül – megvalósíthassa önmagát. Szolgája, „árnyéka” Nick Shadow (mefisztói figurája az egyik szövegíró, W. H. Auden leleménye) lesz kísérő-kísértője a nagyvárosban. Tom gyermekien naiv álmodozó, aki sorsának fordulópontjain négy óhajban-kívánságban fogalmazza meg vágyait: Bárcsak lenne pénzem! Bárcsak boldog lennék! Bár igaz lenne! Nem kívánok mást: térj vissza hozzám…! Nagyon is emberi, ha tetszik, hétköznapi fejlődés- vagy éppen hanyatlástörténet az övé, amelynek valóságos-szimbolikus állomásai tetszőlegesen behelyettesíthetők egyéni, személyes tapasztalásainkba.
Zöldy Z Gergely látványtervező az opera sajtóanyagában tér ki az említett összetettség ábrázolhatóságának módjára: „Sok gondolatot elmorzsoltunk a rendezővel, mire megtaláltuk a történet megfelelő képiségét. A kihívás az volt, hogy a darab didaktikusságát ne fokozzuk, hiszen tanmese mivolta anélkül is domináns, hogy illusztrálnánk. Olyan közeget kerestünk, amiben Tom kálváriája a megírt módon történhet meg, mégis úgy általánosít, hogy napjainkat idézi. Olyan vizuális evidenciákból építkeztünk, amik hétköznapi kötődéseink révén közel hozzák ezt a »bármelyikünk« történetét. Úgy gondolom, hogy egy örök kérdéseket boncolgató történet úgy lehet eleven a színpadon, ha közel hozzuk a mához. A díszlet központi eleme egy hatalmas katalógus, ami a benne és körülötte megjelenő helyszíneket képes abban az értelmezési tartományban definiálni, amit a történet elsődleges rétegei alatt sejthető filozófiai aspektusok megkívánnak.”
A rendező, Anger Ferenc megrendítő erejű „kartotékrendszerében” a bordély a lélek nélküli testek „húspiaca”; a feleségül vett mutatványos, Török Baba, a szakállas nő közege a tárgyak világába vezet; a temető az élettelen testek nyughelye. A bolondok háza pedig a léleké, a lélek otthona, ahol a testi vonatkozásoknak már nincs – vagy alig van – jelentőségük. Züllés vagy megtisztulás, leépülés vagy „helyreállítás”, kudarc vagy győzelem…? Az önzetlen, hűséges Anne kitartása halvány jel lehet, válasz a megválaszolhatatlanra. Hiába a feloldás, a tanulság levonása; Stravinsky vallomása, e groteszk dráma modern realizmusa nyugtalanító időszerűséggel mesél – (óhajt) és kérdez a vágyott örökre.
