Emberen átfénylő világmindenség

Gross Arnold Munkácsy- és Kossuth-díjas festő- és grafikusművész végleg megérkezett az örömök boldog kertjébe. Abba az idilli birodalomba, ahol harmónia és derű honol, ahol ismeretlen a békétlenség, ahol nem a harag és a düh irányítja az eseményeket. Ahova már földi élete során is „átkacsintott”, hiszen művein valóságos vagy képzelet rajzolta, mesés tájak jelennek meg egy vágyott világról. Gross Arnold elutasította a foltfestészetet; részletgazdag, színes rézkarcaiért sokan rajonganak, s alkotójukban mindvégig tisztelték az örök kamaszt, a nagy gyermeket, aki mindvégig tartott a játszani képtelen emberektől, s vallotta, a képzőművészetben nincs szükség indulatokra.

Számos hazai és külföldi kiállításon mutathatta be aprólékos műgonddal készített munkáit, s egy-egy nagyméretű kompozíciója hotelekben kapott végső helyet. Nemcsak Adamis Annával közös kötete, hanem emlékkönyve is házitékák becses darabja. Múltat idéző, emlékeket fakasztó, álomszerű látomásaiba, utópisztikus vallomásosságába könnyen bele lehetett szerelmesedni, hiszen életre kelt általa a sokakban mélyen elaltatott mese, a játékosság, miközben a teremtett világ szépségét illusztrálta lírai rézkarcain. Fő tanítómestere a folyton-folyvást megújuló természet volt, amelyben nem mindig sikerül megtalálni a helyünket. Azt vallotta: „Az ember csak egy porszem a világmindenségben, de ahogy a porszemen átvilágít a Nap, megcsillan a Napsugár, úgy az emberen is átfénylik a világmindenség.”

E sorok írója több mint húsz éve Kaposfüreden találkozott a tordai születésű művésszel K. Várnagy Márta magángalériájában, ahol barátjával, Gajzágó Sándorral tették falra munkáikat. A nagy sikerű kiállítás-megnyitót követően a házigazda, Kling József egyik kerti szobra elé telepedve diskuráltunk életről, művészetről. Csendes, alázatos, ám szókimondó alkotó életútja tárult fel előttem, aki a második világháborút követően, tizenhét évesen szökött Magyarországra, s akit érettségi nélkül vettek fel a képzőművészeti főiskola grafika szakára. Olyané, aki ugyan derűvel szemléli-rajzolja-festi a létet, de olykor-olykor a mindennapok búját is megjeleníti alkotásain – groteszk fénybe helyezve eseményeket, jelenségeket. Mesélt arról, hogy albérletben tengődve, szalmazsákon aludt, egy időben nála lakott Kondor Béla; emlékezett példakép tanáraira: Hincz Gyulára, Konecsni Györgyre, Koffán Károlyra, Kádár Györgyre, akik mindannyian az anatómiától kezdték művészetüket, meg arról is, hogy soha nem majmolt divatot, mindig azt csinálhatta, amit szeretett volna.


A régi mestereket tartotta nagyra – Szőnyit a két világháború között, Barcsayt, Szabó Vladimirt –, az elvont műveket, a nyugtalanítókat, agresszivitásra gerjesztőket elutasította. Azt mondta, úgyis annyi baj van a világban, a képzőművészetben nincs szükség indulatokra.

A Kádárkort úgy élte át, hogy kibújt a kötelező elvárások alól. Évtizedeken át játék vonatokat és mozdonyokat gyártott, ásványokat gyűjtött, s megpróbált abból az értékelvű családi örökségből élni, amelyet Erdélyből hozott magával. Úgy látta, a hagyományos, polgári értelemben vett család akkor igazabb volt, mint a kilencvenes évek elején. Kapaszkodót is jelentő játékossága onnan eredt, s maga is örült, hogy meghatározó tényező művészetében.

Kis idő után József Attilára terelődik a szó; a Szép Szó kapcsán írt válasza Gross Arnold ars poeticája lett: „Én boldog pillanataimban gyermeknek érzem magamat, és akkor derűs a szívem, ha munkámban játékot fedezek fel. Félek a játszani nem tudó emberektől, és mindig azon leszek, hogy azok a szűkös körülmények megszűnjenek, amelyek a játék kedvét szegik. A diktatúrák korában erre nincs lehetőség.”

Búcsúzóul megkérdeztem arról is, milyen életfilozófiát adna át unokáinak. Így felelt: „Mindenekelőtt a játék szeretetét. Az összkörülményeket tekintve viszont nem tudnék optimista perspektívát hátrahagyni. Éppen azért, mert olyan nagy mennyiségben uralják a művészetet a nonfiguratív alkotók. Egyébként a rajzolni, festeni nem tudó műtörténészek »söpörték le« a hagyományosan alkotókat. Nem lehet tudni, hogy ezekkel a stílusváltásokkal miként alakul a művészet.”

Sokáig őrzöm e beszélgetés ízét; jóllehet a találkozás öröme statisztikailag nem mérhető. Most azonban már csak képeivel lehet közöttünk, hiszen január 22-én, a magyar kultúra napján, nyolcvanhat évesen meghalt. Gross András, a művész fia ezt írta Facebook-bejegyzésében: „Édesapámmal sokat beszélgettünk a kórházi kezelése során. Halála előtt sokszor említette, hogy az ágya végén angyalok ülnek; van, amikor hárman, és van, amikor tízen jönnek el hozzá. Amikor végleg lehunyta a szemét, angyalok kísérték útján.”

Higgyünk az „örök kamasznak”, akinek tiszteletére tavaly ősszel Budapest XI. kerületében, a Bartók Béla úton felavattak egy önálló bemutatóhelyet. Térjünk be gyakran a Gross Arnold Galériába, hogy megmerítkezhessünk e tündérvilágban – megállítva a múló időt.

Fotó: Czimbal Gyula