Ember, emlékezzél…

A saját életünk és minden perccel közelítő halálunk mellett gondolunk a másokéra is – az emberlét társas természetű -, rokonaink, közeli és távolabbi ismerőseink neve emlékezésre is késztet. És talán ez az a perspektíva, amelyből leginkább látható, az ember életében mi fontos és mi nem. Hogy valóban jól lássuk a perspektívát, többnyire segít benne egy felirat a temetőkapuban: „Feltámadunk” – mert ezzel lesz teljes a távlat.

A budapesti Kerepesi temető főbejárata fölül azonban hiányzik ez a felirat. Az 1847-ben megnyitott sírkertet a főváros vezetősége 1885-ben dísztemetővé nyilvánította, amely nemzetünk kiemelkedő személyiségeinek temetkezési helyéül szolgál. Egy ilyen panteon természetesen mindig hiányos – hogyan is lehetne minden nagy magyart egyetlen helyre eltemetni, és nem minden esetben könnyű eldönteni azt sem, ki lehet méltó rá, hogy ilyen módon is őrizze őt a nemzet emlékezete. Itt mindenesetre közel húsz éven át érvényesült egy határozott szempont: az 1960-as évek végétől ugyanis közel húsz éven át ebben a temetőben nem volt szabad egyházi szertartást végezni. Azok a kiváló személyiségek, akiknek a hozzátartozói nem érték be a „társadalmi temetéssel”, méltatlannak bizonyultak. Ez is mutatja: a Kerepesi temető nemcsak a nemzet emlékezetét mutatja, hanem ennek az emlékezésnek a történetét is.

Egy október végi kora délelőtt sétálgattunk a temetőben, a Fiumei út melletti falnál az első síremlékek egyikén nemzetiszínű szalagok és frissen elhervadt virágok mutatták, hogy vannak, akik elevenen emlékeznek Földváry Boér Elemérre, aki 1930-tól 1956. október 24-éig élt. Az egyik szalagon felirat: „Köszönjük, hogy életedet adtad Magyarország szabadságáért”. Húsz évvel ezelőtt ilyen szalag nem kerülhetett volna erre a sírra. Arrébb egy tartalékos huszárzászlós kövén azt olvassuk: meghalt a hazáért, Szibériában, 1920. március 30-án, 29 éves korában.

Nem sokkal messzebb, ugyancsak a falnál nyugszik a temető első nevezetes halottja, Vörösmarty Mihál (neve így áll a sírkövön). Temetése 1855-ben valóságos tüntetés volt a szabadságharc leverését követő sötét korszakban. Tízezrek kísérték utolsó útjára a költőt, a tömeget katonák vették körül, gyászbeszéd megtartását nem engedélyezték. Így hát a koporsóra hulló föld döngéséből hallhatták ki a gyászolók a Szózat súlyos szavait: „s a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körűl…” És talán a költőnek is köszönhető, hogy a sírba csak az ő teste szállt alá, szavainak erkölcsi parancsa életben tartotta, újra életre segítette a nemzetet. Alig néhány lépésnyire innen, jókora tölgy alatt nyugszik Arany János és családja. „A tölgyek alatt / Vágynám lenyugodni, / Ha csontjaimat / meg kelletik adni”, írta az alig hatvanöt évesen meghalt költő.

Hatalmas, méltóságot sugárzó és tiszteletet parancsoló mauzóleumok állnak viszonylag közel egymáshoz: Batthyány Lajos, Deák Ferenc és Kossuth Lajos nyughelyei. A nemzet emlékezete közel hozta őket egymáshoz – minden történelmi vitájuk, egyet nem értésük ellenére: a mártírt, a kiegyezőt és az emigránst. De az Árkádsorban nyugvó, a Világosnál a fegyvert letevő Görgey Artúr sírján is nemzetiszínű szalagok, koszorúk és mécsesek utalnak az utókor megbecsülésére és élő emlékezetére. A tábornok harmincegy éves volt 1849-ben, és még hatvanhét évig élt az „áruló” igaztalan bélyegével a homlokán – talán ez volt az ő sajátos mártíromsága. Füves, tágas térségen áll Antall József hatalmas síremléke. A négy égtáj felé tekintő alakok mintha szét akarnák feszíteni a sírt körülvevő kőépítményt. Ki tudja, mire gondolt pontosan az alkotó, Melocco Miklós szobrászművész, de a temetői sétáló „a magyar széthúzás emlékműveként” is láthatja alkotását. Alig száz méterre innen egy korábbi miniszterelnök, Bethlen István emlékműve, akiről valaki egyszer úgy fogalmazott, ő a harmadik honalapító, Szent István és IV. Béla után, ő Trianon katasztrófáját követően teremtett élhető országot. Ez lehetett a vétke, merthogy szovjet fogságban kellett elpusztulnia.

Távolabb, övéitől is elkülönülve Kádár János sírhantja, rajta a felirat: „Ott voltam, ahol lennem kellett, azt tettem, amit tennem kellett”. A mondat ugyanolyan kétértelmű, mint életében mondott szavai és cselekedetei voltak. A koszorúk és a virágok azt mutatják, nem csak rettegték és gyűlölték őt ebben az országban… Sírjának feldúlása hasonlóan embertelen volt, mint arccal a földnek fordítva elkapartatni kivégeztetett politikai ellenfeleket. – Nyugodjék békében ő is. Megyünk tovább, a tiszta és világos szavak vonzásában Krúdy, Babits, Kosztolányi, Karinthy és Móricz Zsigmond nyughelye felé, a művészparcellában. József Attila nyughelye fölött egyszerű kő fekszik a fűben a nevével. És egy rozsdásan meredő vaslapba vésve utolsó verse: „Ime, hát megleltem hazámat, / a földet, ahol nevemet / hibátlanul irják fölébem: / ha eltemet, ki eltemet.” Ezek a sorok Balatonszárszón íródtak, másnap egy tehervonat kerekei alatt lelte halálát a költő. Ott temették el, majd ennek a temetőnek a „munkásmozgalmi panteonjába” került. Akik kizárták pártjukból ezt a naiv, jó szándékú fiatal férfit, halálában is kihasználták őt… Végre talán meglelte hazáját ő is, aki egy másik versében így írt: „az Isten itt állt a hátam mögött, / s én megkerültem érte a világot”.

Az írók és költők mellett képzőművészek, zenészek pihennek, síremlékeik gyakran kiváló szobrászok nagyszerű műalkotásai – a Kerepesi temető az ország legnagyobb szabadtéri szobormúzeuma. A régi sírok, a rég elhaltak mellé egyre csatlakoznak az újabbak, a születési és halálozási évszámok egyre közelebbiek, a közös emlékezetből ismertek mellett vannak már személyes ismerősök is. Itt van mindjárt a tavaly eltemetett Illés Lajos zenész, zeneszerző, akiről azt írtam – mert így éreztem – halálakor: „mintha a bátyám…” Ez persze arra is emlékeztet, hogy lassan én is sorra kerülhetek. Ember, emlékezzél… Igen, porból és porrá… De minden kijárat, minden kapu után következik még valami. Nem tudom hinni, hogy ne így lenne… Ezért is hiányolom innen az erre is emlékeztető feliratot: Feltámadunk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.