Élő és éltető közösségben

Fotó: Lambert Attila

 

Négy évvel ezelőtt egy élő és éltető közösség megteremtését tűzték ki célul. Mennyiben sikerült megvalósítaniuk ezt?

– A közösség számunkra az a közeg, ahol örömmel vagyunk jelen, ahol támogatni tudjuk egymást. Életünk szabályos lüktetését a mindennapi közös és egyéni ima, a szolgálat, az együtt töltött idő adja. Sokféle módon találkozunk: tartományi szinten, korosztályonként, különböző témák köré szervezetten; együtt vagyunk lelkigyakorlatokon, képzéseken és a pihenés, a feltöltődés idején is. Éves lelkigyakorlatunk közösségi élmény, és egyúttal az egyéni lelki megújulás lehetősége is. Korábban egyetlen, mindenki számára közös lelkigyakorlatot tartottunk, most egyazon helyen három különböző lehetőség közül választhatnak a nővérek. Van hagyományos előadás és megosztás, illetve személyesen vezetett és meditációs lelkigyakorlat is.

A közösség identitásáról szólva mindig hangsúlyozzák annak apostoli jellegét. Mit jelent ez a mindennapokban?

– Folyamatosan keressük a választ arra a kérdésre, hogyan élhető meg napjainkban az iskolanővéri szolgálat, mi apostoli szerzetesi hivatásunk lényege. Nevelői szolgálatunk, imaéletünk és a közösségi élet egyensúlyára kell törekednünk. Fontos, hogy a mindennapi szolgálatot és az istenkapcsolatunkat egyszerre éljük meg: fel kell fedeznünk a szolgálatban, hogyan kapcsolódik Istenhez, az imában pedig azt, hogy miként egy a szolgálatunkkal. Ha ezzel a szemlélettel tudjuk végezni a napi feladatainkat, akkor azok nem válnak üres és fáradságos munkavégzéssé. Ez a rendünk fennmaradásának a záloga is. Az egyensúlyt újra és újra meg kell találnunk, kapcsolatban maradva a forrásokkal. Ebben különböző képzések is a segítségünkre vannak. Lényeges, hogy a rendtagok képzése ne korlátozódjon a kezdeti időszakra, hanem folyamatos legyen. Ezzel elősegíthetjük azt is, hogy a nővérek jól gazdálkodjanak az erőforrásaikkal. Teret adunk annak, hogy a maga szolgálati területén mindenki kibontakoztathassa a tehetségét a közösség javára.

Nagyon szerteágazó a tevékenységük. Az óvodától az általános és a középiskolán át az egyetemi kollégiumig, Budapesttől a Mátraalján át Szovátáig számos helyen jelen vannak.

– Valóban sokféle tevékenységet végzünk. Több városban működtetünk általános iskolát, gimnáziumot, és van óvodánk, középiskolai és egyetemi kollégiumunk is. A határon túl is szolgálatot teljesítünk: húsz éve tartunk fenn kollégiumot magyar lányok számára Nagybecskereken, egy olyan szórványvidéken, ahol nincs önálló magyar középiskola, de vannak magyar osztályok. Ide úgy juthatnak be a vidéki gyerekek, hogy lakhatást biztosítunk számukra a kollégiumban, ahol a magyar nyelv a meghatározó. A Délvidéken hét nővér szolgál. A cél itt is a magyar identitás erősítése, és a helyben maradás elősegítése. Jelentős ugyanis az elvándorlás, és azoknak, akik maradnak, sok nehéz­séggel kell szembenézniük. Tizenkét éve működő erdélyi missziónk, a sokszoros díjnyertes Marosszéki Kodály Gyermekkórus, egy mozgó énekes iskola, amely Szováta központtal működik, és számos falut elér. Tavaly adtuk át számukra az újonnan épült Marianum Központot. Nővéri vezetéssel működő egyetemi kollégiumunk Budapesten, Szegeden és Debrecenben is várja a fiatalokat. Ezek szakkollégiumok, ahol a hangsúlyt a női hivatásra való felkészítésre és a közösségi emberré formálásra helyezzük. A Mátraalján létrehoztunk egy varróműhelyt roma asszonyok számára, és irodalmi kört is működtetünk, egy fejlesztőpedagógus nővérünk pedig cigány gyerekeket korrepetál. Markazon felújítottuk az Egri főegyházmegye felajánlásából hozzánk került házat, ahol a pedagógusaink számára képzést szervezünk, a helyi roma gyerekeknek pedig alkotótábort.

Az imádság mellett a párbeszéd útján keresik Isten akaratát. Mit jelent a párbeszéd a közösség számára?

– A dialógus számunkra életforma. Felismertük, hogy csak úgy tudjuk megvalósítani a céljainkat, ha összefogunk. Már a tervezés szakaszában is párbeszéd eredményeként alakulnak ki a főbb irányvonalak, de a dialógusnak át kell szőnie az egész gondolkodásunkat és a megoldási mechanizmusainkat is. Nekünk, magyaroknak tanulnunk kell a párbeszéd kultúráját. A nyugati országokban élő nővéreink e tekintetben gyakorlottabbak nálunk. Ha azonban élünk a magyarokra jellemző kreativitással – azzal a képességünkkel, hogy mi nagyon szűk keretek között is tudunk tevékenyek lenni –, és emellett befogadjuk a nyugaton szocializálódott, a párbeszéd gyakorlásában előttünk járó nővérek tapasztalatát, az nagyon termékeny lehet számunkra. Egyetértésre törekszünk, amit a „dialógus asztalánál” kell megtalálnunk. Ennek az asztalnak pedig négy lába van: az alázat, a reménység, a humor és a figyelmesség. Úgy kell ott ülnünk, hogy tudjuk, van igazságunk, de nem ez az egyetlen igazság. A tudásunk töredékes, ám remélhetjük, hogy a közösségi bölcsesség révén megtalálhatjuk a legjobb megoldást. Bízhatunk a humorban is, amely hidat jelenthet számunkra a nehézségek és a csüggedés idején. A figyelmesség pedig hozzásegít ahhoz, hogy egymás elképzeléseire nyitottan tudjunk beszélgetni. Ha mindez megvan, közelebb juthatunk a céljainkhoz.

A választási káptalant a kongregáció általános főnöknője vezette. Milyen hozadéka van a magyar közösség számára a nemzetközi beágyazottságnak?

– A rend nemzetközi vezetése soha nem azt mondja meg, mit kell tennünk, hanem arra tanít, hogy folyamatos dialógusban keressük, miként tudjuk felismerni az idők jeleit, és hogyan válaszoljunk korunk kihívásaira. Van egy közös, nemzetközi szempontrendszerünk, amely alapján a valóságot vizsgáljuk, de emellett a tartományunk történetét is igyekszünk tudatosítani magunkban. Az identitásunk meghatároz bennünket, s mi így tekintünk korunk nehézségeire. Tulajdonképpen ez a karizmánk: a Szentlélek segítségével felismerni a kor ínségeit, és választ találni azokra. Ha visszatekintünk a rend történetére, minden korban ugyanezt a törekvést látjuk. Az iskolanővérek a nevelés eszközeivel tudnak válaszokat adni koruk kérdéseire. Az iskola kiváló terep ehhez, hiszen ott a mindennapi életben találkozhatunk a társadalom számos kihívásával. Napjainkban egyfajta választ fogalmazunk meg például a migrációs válságra, amikor menekült gyerekeket fogadunk be, és hordozzuk a sorsukat. Együtt élünk az iskolába begyűrűző korproblémákkal. A tanulók között vannak hátrányos helyzetű, fejlesztésre szoruló gyerekek is, és mi ezt értéknek tartjuk. A válaszainkat azonban mindig a nevelés területén maradva fogalmazzuk meg, akkor is, ha kitágítjuk a kereteket.

Az iskolanővérek jövőképében hangsúlyos szerepet tölt be az új hivatások befogadása. Biztató a jelenlegi helyzet?

– A legfiatalabb iskolanővér harmincöt éves. Nagy öröm számunkra, hogy hosszú évek után végre van két új hivatásunk. Csaknem bezárultunk, nehezen megszólíthatóvá váltunk, már-már hozzászoktunk, hogy nincsenek közöttünk fiatalok. Ezért keresni kezdtünk, mit tehetnénk ez ellen. A válasz kutatására szentelt hétvégét követően jelentkezett egy érdeklődő, néhány hét múlva pedig egy másik. Egyikük ma is itt van közöttünk, halad előre a képzésben, és közben társa is akadt. „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben…” – idézhetném Jézus szavait. Ha megtörik a jég, ha megnyílik a közösség, akkor a fiatalok is könnyebben kapcsolódnak hozzánk. Kerestük azt is, milyen találkozási lehetőségeket teremthetünk, ahol megszólíthatók vagyunk. Havonta ifjúsági imaestet tartunk, kirándulásokat szervezünk, és van egy huszonnégy órás lelkigyakorlatunk is. Egy nővért felszabadítottunk az egyéb feladatai alól, hogy további programokat szervezzen, és kísérje az érdeklődőket. Nemzetközi szinten is létrejött az összefogás. Rómában egy nemzetközi noviciátus biztosítja a fiatalok számára az egységes képzést, amely a lehető legmodernebb módon szól a karizmánkról. A fiatalok örömmel fogadták ezt a kezdeményezést, amely, úgy tűnik, az egész kongregáció számára a megújulás lehetőségét nyújtja. 2018-ban mi is szeretnénk elküldeni ide a két jelöltünket.

Hangsúlyozta a világiakkal való együttműködés fontosságát.

– Intézményeinket világi munkatársainkkal összefogva tudjuk működtetni. A lényeg a hétköznapokban dől el. Hogyan vagyunk jelen a mindennapokban mi, nővérek, és milyen a kapcsolatunk pedagógustársainkkal? Ez a döntő kérdés. A jó kapcsolatot erősíthetik a különböző kurzusok és konferenciák. Elindítottunk egy úgynevezett pedagógiai alapképzést, ahova minden pedagógusunkat szeretnénk meghívni. Évente tartunk nevelési konferenciát is valamennyi intézményünk pedagógusai számára. Idén a délvidéki misszióba megyünk. A helyi magyar szervezetekkel együttműködve meghívunk erre az alkalomra száz magyar anyanyelvű pedagógust a szórványban élő közösségekből.

Fiatalon köteleződött el a rend mellett. Mi vezette az iskolanővéri hivatáshoz?

– Harminc éve léptem be a rendbe, de tizennégy éves koromtól, a gimnáziumi éveim óta szoros kapcsolatban vagyok a nővérekkel. Sőt, lánytestvéreim okán már általános iskolás gyerekként is bejáratos voltam közéjük. Tizenegy évesen már az a vágy vezetett, hogy Istennek adjam az életemet, és hogy tanár legyek. Kézenfekvő volt, hogy e kettő összekapcsolódott bennem. Voltak más lehetőségeim is, de igazából mindig erre vágytam. A Patronába jártam, s ha nehézségek elé állított az élet, mindig azt gondoltam, nem baj, vállalom. Ami lehetőséget kaptam, azzal pedig mindig igyekeztem élni. Harmadikos gimnazistaként mondtam ki, hogy jelentkezni szeretnék iskolanővérnek. Azt, hogy milyen szakon tanuljak az egyetemen, már az alapján választottam, hogy mire van szüksége a rendnek. Így lettem történelem szakos. Osztályfőnököm, ­Locker M. Margit nővér biztatására pedig a magyart választottam másik szaknak.

A bátyja piarista szerzetes. Hogyan segítette a hivatásában a család?

– A szüleim egy illegális hívő közösség tagjaiként ismerkedtek meg egymással. Házkutatásokat, kihallgatásokat kellett elszenvedniük. Ma már tudjuk, hogy a Regnumhoz tartoztak, de akkoriban ezt nem volt szabad kimondani. Hatan vagyunk testvérek. A plébánián jó volt a közösségi élet, a középiskolát pedig a négy lány a Patronában, a két fiú a piaristáknál végezte el. Nem volt kötelező ezt az iskolát választanunk, de számomra egyértelmű volt, hogy itt szeretném folytatni a tanulmányaimat, hiszen már akkor tudtam, hogy nővérnek készülök. A szüleimnek a huszonötödik házassági évfordulójukon mondtam el, hogy mi a szándékom.

Margit nővér osztályából három lány kezdte a jelöltséget 1987-ben.

– Ez is ajándék volt, szép átmenet a diák- és a családi életből a szerzetesi életbe. Emlékszem az első éjszakára, amit a rendben töltöttem. Augusztus 15-én ott találtuk magunkat a szobában, ahol három emeletes ágyat helyeztek el a hat jelölt számára. Belegondoltam: eddig az öt testvéremmel éltem, mostantól idetartozom. Tudom-e majd úgy szeretni ezeket a lányokat, mint az édestestvéreimet? Hiszen a közösségre is igent mondtam…

Az egyetem után rögtön tanítani kezdett?

– Már ötödéves koromban átvettem egy osztályt. Tizenkét éven át folyamatosan tanítottam, aztán Debrecenbe kerültem, ahol az egyetemi kollégiumot vezettem. Közben ­Németországban és Ausztriában töltöttem néhány hónapot, a rendünk alapítási helyszínein kutattam. Filmet készítettem Boldog Gerhardinger Mária Terézia anyáról, az alapítónkról. Próbáltam a kevés fellelhető anyagból minden apró mozzanatot összegyűjteni az életéről. A róla szóló irodalom kegyes felhangú, és a személyiségét jól jellemző részleteknek nem szentel figyelmet. A célom az, hogy megmutassam, milyen ember volt. A filmen azóta is dolgozom, eddig az első két rész készült el. 2005-ben kerültem vissza a fővárosba, amikor megválasztottak tartományi tanácsosnak és budapesti házfőnöknőnek. Itt szereztem vezetői tapasztalatot. Sokrétű volt a munkám. Eleinte még tanítottam magyart, és továbbra is vezettem a videós szakkört, amely a piarista gimnáziummal közös műhelyként működött, később pedig színjátszó szakkört is indítottam. Igyekeztem jelen lenni az iskolai életben is. Mostanra csak a videószakkör maradt, ami az iskolával való eleven kapcsolat lehetősége számomra, és fontos erőforrás is. Jó együtt lenni a fiatalokkal.

Mit jelent Önnek a tartomány vezetésének feladata?

– A közösség nagyon fontos nekem, van köztünk egy természetes szeretetkapcsolat. Ez ajándék. Az idősebbek a tanáraim voltak, a kortársaimmal együtt nőttünk fel, és a fiatalabbak között akadnak olyanok, akiket én is tanítottam. A rendi élet ettől lesz számunkra éltető közeg. Szeretném, ha – akárcsak az elődeim – én is eszköze lehetnék a párbeszéd további mélyítésének. A döntések akkor erősek, ha azokat a közösséggel együtt hozzuk meg. A nővérek akkor érzik jól magukat a rendben, és akkor állnak oda teljes szívvel a döntések mellé, ha azok meghozatalába is bevonjuk őket. Érzem a rendtársaim szerető támogatását, de az igényességükkel is szembesülök, újra meg újra kihívások elé állítanak. Az újbóli megválasztásommal nem azt üzenik, hogy köszönik szépen, menjen minden ugyanúgy, mint eddig, hanem további fejlődést, nyitást szeretnének. Azt, hogy haladjunk tovább az úton, vigyük tovább az elődeink által megkezdett folyamatot, amelynek ma még csupán az elején járunk.