Fotó: Marton Árpád
Péter László ablakait nem takarták függönyök.
Jelentéktelen apróság. Mégis: fontos dolgokra mutat rá.
Péter László nyílt jellemű ember volt. Kitekintéssel a világra. Rálátással az égre. Aki akart, bátran benézhetett ablakán, betekinthetett személyiségébe. Nem volt takargatnivalója.
Sokszor megesett, hogy hazafelé kerekezvén napi rendes „irodalmi tekerésemből”, az erős nyugati szelekre való tekintettel a Tisza-töltés helyett Szőregen át vezetett az utam. Soha nem mulasztottam el, hogy átpillantsak a túloldalra, Péter László ablakaira. Talán épp most bukkan rá valami elhibázott közlés egyetlen betűnyi pontatlanságának kéziratos cáfolatára – gondoltam magamban, akár láttam az ablak mögött a könyvei fölé hajló, mongolos fej kontúrját, akár csak a roskadásig megpakolt könyvespolcok látványa köszöntött odabentről. Habár megfordultam nála, és nagylelkű vendégszeretet, tanítómesteri jóakarat fogadott, soha nem jutott volna eszembe, hogy hívatlanul bekopogtassak. Mintha egy messze földön híres remetét zavartam volna meg kontemplációjában – ilyesvalami tiszteletteljes tartózkodás kerített hatalmába a szőregi Szerb utcán kerekezvén, amelyet Péter László háza csakugyan becsatolt a szögedi irodalmiság vérkeringésébe a Móra-múzeum és a Somogyi-könyvtár egyenrangú társintézményévé avatva a rózsakertész községet. Ez volt az ő világa: a zizegő kéziratok, sárguló könyvlapok és tudásillatú, öles kötetek univerzuma. Úgy is volt az rendjén, hogy minél több fény áradjon be odakintről a függöny nélküli ablakokon át. Semmi sem számított inkább, mint a tisztánlátás.
Aprólékos, szőrszálhasogató, bogaras ember volt, miként minden jó filológus. Ugyanakkor egyben-látó. Jelentéktelennek látszó részletkérdéseken éppoly ügybuzgalommal szöszmötölt el hónapszám, mint a Juhász Gyula-, Móra-, Tömörkény-, József Attila- vagy Radnóti-életművön, amelyek Péter László meglátásainak figyelembevétele nélkül nem kutathatók érdemben. Eszmélődő kamaszkorunkban az ő írásaiból tanultuk meg a Város rajongó és tiszteletteljes szeretetét: meglátni és megbecsülni a köveit egyben tartó szellemiséget, a világraszóló óriások és a szeretetre méltó névtelenek éthoszát. Volt idő, hogy rajongva lestük a szegediség hangyaszorgalmú számba vevőjének egy-egy új cikkgyűjteményét.
Hisz Szeged a magyar vidék leggazdagabb irodalmi múltú városa. Méltán intézte úgy a gondviselés, hogy a magyar helytörténet egyik legnagyobbika, aki egyúttal a modern magyar irodalomtörténet-írás kimagasló jelese volt, Szeged szellemi öröksége fölött bábáskodjék egy életen át. Olyan szorgalommal, mint aki tudja: egy nagy korszak hagyatékát kell egybegereblyéznie, és megmentenie a szétszóródástól, mert, minként minden nagy világkorszak zenitjét, ezt az időt is a széthullás és a pusztulás követi. Csak néhány napja, hogy örökre elaludt, s már nekem kell a magam szerény fegyvereivel csatába szállnom a soha nem csituló vitában, amely arról szól, miért is Havi, nem pedig Havas Boldogasszony az alsóvárosi ferences kultuszhely ősi búcsúünnepe. Tömörkényre, Juhász Gyulára, Gárdonyira és Móriczra hivatkozom a sokadszor föllángoló szópárbajban. Bálint Sándorra, természetesen. És Péter Lászlóra, aki időről időre rendíthetetlenül – nem mellesleg cáfolhatatlan nyelvészeti érvekkel – kardoskodott az archaikus változat mellett.
Ahogyan néhány évvel ezelőtt is, amidőn újból szóváltás kerekedett arról, méltán viseli-e Szeged egyetemi gyakorlógimnáziuma egy rendőrgyilkos kommunista gerilla nevét. Péter László egykori szabadságharcos lázával szállt be a vitába. A jutalom nem is maradt el: ha ezúttal nem is díjazták börtönhónapokkal, mint ’56-os szerepvállalásáért, a városi illetékesek azért csak kimódolták, hogy a Szegedről legtöbbet tudó díszpolgár kilencvenedik születésnapját ne lehessen „a Torony alatt” ünnepelni. Amikor gyászhíre körbejárta a világot, két napba tellett, míg előkerült a ládafiából „a szerette Város” gyászlobogója. Lesz-e, aki megörökítse az utókornak e beszédes eseteket, Isten a tudója. Amiként annak is, akad-e végre kiadója a Szeged irodalmi emlékhelyeit számba vevő tekintélyes monográfiájának, amelyet példásan lábjegyzetelt kéziratban volt szerencsém végigolvasni.
Egy időben rendszeres kapcsolatban állottunk. Villanyposta útján: Péter László azok közé a nyughatatlan nagy öregek közé tartozott, akik izgatottan vetik bele magukat az új idők új rejtelmeibe. Talán büszke is volt drótpostacímére, amely az egyetemi rendszerhez kapcsolódott: sokévi méltánytalanság és mellőztetés után kaphatta vissza katedráját az intézményben, amelynek múltjáról senki sem tudott annyit, mint ő. Mellékállásban lexikonszerkesztő is volt, muzeológus és néprajzkutató. A humán tudományok és a „szögediség mindenes cselédje”, Mórául szólván. Egy ízben valami apróság okán megküldtem neki egy József Attila-dolgozatomat. Lenyűgöző, aprólékos szövegkritikai javításokkal válaszolt szerény kérdésemre. A Juhász Gyula és Prohászka Ottokár evangéliumi szocializmusát párhuzamba állító cikkemre pedig mérhetetlen nagyvonalúsággal. Olyan tudósként, akit a tudás, a napvilágra került igazság százszorta jobban érdekel, mint az, kié az elsőség érdeme. Legkedvesebb emlékem azonban az, amikor – kurta múzeumi pályafutásom egyik emlékezetes állomásán – fölült velünk a Szeged történetét nagyrészt az ő írásai alapján elmesélő nosztalgiavillamosra. Akkor is tudtuk: Szeged halhatatlanjai közül utazik velünk egy nagy klasszikus.
