Vagy bódító hatású tabletta, amelyet elszánt cselédleányok úrnőik toalettasztal-fiókjából elcsennek egy magányos márciusi esten, s a tárt ablakok keretéből nézve a csillagok, mint pazarlón kivilágított bálterem, hintik búcsúfényük a távozónak… Soha érzékenyebb muzsikust a föld nem termett; ha van szerző, kire a fennkölt és általában túlontúl finomkodó „zeneköltő” kifejezés talál, Chopin az. Ő, akinek lengyel szívét örökre mardosta a honvágy, s aki a párizsi szalonok parfümök terhes mósuszától fülledt gyertyavilágából örökké a szülőföld végeláthatatlan sík rónaságaira szálldosott gondolatban. Micsoda nemzet az ilyen, amelynek legelső komponistája éppúgy, mint első számú hadvezére, Pilsudzki marsall, messzi földek porában vágyik elnyugtatni meggyötört szívét? Elvágyódó, nyugovást nem találó nemzet lehet csakugyan – aligha véletlen, hogy Mozart e-moll hegedűszonátája az anyaföldért kiáltó szláv elhagyatottság érzetét kelti bennünk! Hogyan is mondta Horowitz? „Mozartot úgy kell játszani, minthogyha Chopint játszanánk – Chopint pedig, akárha Mozartot.” Ha az Úristen a világ teremtésekor szétosztotta a nemzetek közt mindazt, ami az emberi létezés lelki tartalmaiból kinek-kinek megőrizni feladatául rendeltetett, a lengyel nemzetnek alighanem éppenséggel a honvágy jutott osztályrészül. Chopin zenéjében ez a nemzeti örökség válik emberi létezésünk örökös hazavágyódásának kozmikus távlatú, sajgó felfohászkodásává. Nemcsak a noktürnök fátyolos, holdfényt szitáló sejtelmei közt tépdesi szívünket a felsejlő, majd meg újra eltűnő káprázatok közt bizonyosságot, percnyi megnyugvást szomjúhozó lélek sóvárgása – a c-moll noktürn, mint másutt kimutattam, egyenest a halál és a megdicsőült elfogadás; helyesebben: befogadtatás drámai himnusza -; egy Chopin-mazurka vagy -valcer maga a számkivetett emberi lét mélyén felsíró nosztalgia ama „égi bál” nem hamvadó fénykörei után…
Nosztalgikus, távolokba merengő szívek… Ez hát az oka, hogy Chopin hallgatásához lényege szerint hozzátartozik a távolság és a visszafordíthatatlanság lírai fatalitása. Amikor Alfred Cortot meghalt, azt mondogatták: Chopin távozott közülünk, másodízben… És csakugyan: játsszanak bár Chopint mégoly felkészülten is a kortársak, számomra csak a régi nagyok recsegő felvételein éled újra – ő, akinek valamennyi futama magában hordja az elmúlás reccsenő lépteinek megannyi apró sikolyát a fényes táncparkett nyögéseiben. Chopint hallgatva a mi szívünk is egy távoli szülőföld porába szitál táncos szédületben, vagy születik új, tavaszi reményekre, ha az utolsó, örök életű „régi nagy”, Rév Lívia ül a fekete hangszerhez…
