Éppen negyedszázada annak, hogy Juan Gyenessel, a Kaposvárról induló Gyenes János (1912–1995) hajdani fényképészsegéddel kezet szorítottam. Ma is szeretettel gondolok e baráti parolára, hiszen a megyei könyvtár rendezte kiállításmegnyitóját követően úgy telepedtünk le az asztal mellé, mintha régóta ismernénk egymást. Pedig először találkoztunk. A megyei napilap akkori főszerkesztője Gyenes díszpolgári címének átadására mást delegált, így a beszélgetést egy országos lap kulturális mellékletébe szántam, hogy a magyar művészvilág is értesüljön e rangos elismerésről. Remek fotót is küldtem a mesterről; olyat, amelyen állát az ujjával érintve látható „a királyok fényképésze, a fényképészek királya” – belefeledkezve a pillanat örömébe, s mit sem törődve azzal, hogy a fotóművészt is fényképezik. Merthogy fényképezik. Nemcsak idehaza, hanem Spanyolhonban is. Azt mondta, a legsikerültebb képét éppen a spanyol királynak köszönheti, aki szabadidejében szívesen fotografál.
Nyolcvanadik születésnapjához közeledve levelet váltottunk testvérbátyjával, Reményi Gyenes Istvánnal – aki öccse magyarországi útjain állandó kísérője volt a feleségével –, s már ebből arra lehetett következtetni, hogy a szülőváros polgármesteri hivatala díszpolgári címmel fejezi ki nagyrabecsülését jeles fotóművésze iránt. Merthogy az Ady Endre utcában ringott a bölcsője e világhódító útra indult kiválóságnak, aki akkoriban – újságíró, író, műfordító testvére szerint is – a spanyol kultúra „félhivatalos” képviselője volt. Reményi Gyenes Istvántól tudom: amikor a spanyol király megkötötte Kínával a kulturális egyezményt, az első rendezvény öccse fotókiállítása volt Pekingben, s a tárlatot Barcelona grófja – a király apja –, valamint a kínai kulturális miniszter nyitotta meg. A gyönyörű kollekciót Sanghajban is bemutatták, és így mintegy 140 ezren tekinthették meg a művészi Gyenes-fotókat.
Nem tudom, nem érezte-e kissé árnyékban magát a báty, de büszkén sorolta fel János öccse jelentősebb kitüntetéseit: a Katolikus Izabella-rend lovagkeresztje és nagykeresztje, a Magyar Népköztársaság aranykoszorúval díszített csillagrendje. Ám a leglényegesebb elismerés a Spanyol Királyi Szépművészeti Akadémia tagsága volt számára. Fotográfust ugyanis korábban még soha nem választott a tagjai közé az előkelő grémium. Akkor már tizennégy kötet gazdagította életművét – köztük a Picasso-, a Dalí- és a Miró-album, s túl volt a századik önálló kiállításán.
Ez az aprócska, a nyolcvanat éppen elhagyó zsidó ember – aki mindig úgy jelent meg, mintha skatulyából húzták volna ki – valódi szellemóriás volt, és nem ismerte a fölényt. Ezúttal is ugyanakkora lovon ült, mint a kérdezője, és némi gondolkodás után kiváló magyarsággal válaszolt a kérdéseimre. Míg faggattam, arra gondoltam, hányszor és hányszor tehették fel neki ezt vagy azt a kérdést, utalva a jó talajba hullott magra és az abból kiterebélyesedő, páratlan életműre. Állta a faggatózást, és szerényen, a fényképezés iránti szent alázattal, ám tüzes tekintettel mesélt. Emberekről, helyzetekről, apjáról, Gyenes Izsóról, a zeneiskola-alapítóról, akinek Ezredév utcai emléktáblájának leleplezésekor is nyughatatlanul fotografált, s akire a nagybajomi Gyergyai
Albert író, műfordító, a francia nyelv professzora is kedvesen emlékezett – ő volt az első zenetanára – az Anyám meg a falum, illetve A falutól a városig című lírai önéletrajzi köteteiben.
Juan Gyenest emlékeztettem arra, hogy amikor Szabados Péter, Kaposvár akkori polgármestere meghívta a város napján, január 22-én tartandó kitüntetési ünnepségre, amelyen a díszpolgári címet is átadják, nem tudott eljönni, sőt egy másik időpontban sem. Elmondta, sajnálja, hogy többször módosítani kellett az időpontot, de nem akarta elmulasztani a spanyol királyi küldöttség londoni látogatását, sem visszautasítani a híres Bacardi Szalon meghívását Miamiból. Különben is: a fotósoknak mindig utazniuk kell. Egyik országból a másikba, egyik utcából a másikba, egyik arcról a másikra. Szerencsére nincs két egyforma tengerhullám, és hál’ Istennek, nincs két egyforma férfi vagy nő sem. Megtudtam: a Bacardi Szalonban csupán ötven képnek volt hely, ami óriási felelősség, s így maga a művész is meglehetősen ideges volt e napokban, hiszen több tízezer felvétel közül kellett válogatnia. Arról is szólt: kiállításairól soha nem hiányozhatnak a magyar vonatkozású alkotások. Miamiban is falra került egy kompozíciója Bartókról és Kodályról.
S hogy milyen érzésekkel érkezett Kaposvárra? Már a díszpolgári cím hallatán felidéződött benne a gyerekkora. Hegedűsnek készült, ám tizennégy évesen rádöbbent: nem tud jobban játszani, mint az édesapja. Jobbnak találta hát, ha a vonós hangszert fotóapparátra cseréli. Ő fotózta le például halálos ágyán a Róma-hegyi villalakásban Rippl-Rónai Józsefet. Megvallotta azt is: egész életében a hitelességre törekedett. Arra, hogy – zenei hasonlattal szólva – sose játsszon hamisan. Rossz képet könnyen lehet készíteni, jót nehezebben, ám Juan Gyenes a szakmai ars poeticáját is mindenkor szem előtt tartotta: az motiválta, hogy mindennek és mindenkinek a szép oldalát jelenítse meg felvételein. Ez pedig, túl azon, hogy megélhetést biztosított, sok barátot, nyugalmas légkört is jelentett számára.
A hírnévvel kapcsolatban a mestert a telt kalászra emlékeztettem, amelyik meghajtja a fejét…
– Ott van a Kheopsz-piramis Egyiptomban. Minél magasabbra mész, annál könnyebb leesni – felelte. – Engem a díszpolgári címként a nyakamba akasztott, a szülővárosom címerével ékesített aranylánc – csakúgy, mint a Spanyol Szépművészeti Akadémia tagsága – kötelez. Folytatnom kell a munkát.
A folytatáshoz azonban már nem adatott elég idő. A Teremtő 1995-ben az égi műterembe emelte Juan Gyenest. Árván maradt a madridi műterem, ahol általában asszisztencia nélkül dolgozott sok évtizeden át. Barátaival mindvégig ápolta a kapcsolatot, ahogy anyanyelvét sem felejtette el. Sokan megkérdezték tőle: Hogyhogy maga még ilyen remekül beszél magyarul? Erre ő ennyit válaszolt szolidan: Csak az felejt el magyarul, aki el akar felejteni.
A terjedelmes interjú a napilapot követően bekerült a Jelenlét címmel 1994-ben megjelent kötetem Elindultam szép hazámbul… című fejezetébe is, s a könyvet elküldtem Juan Gyenes lakására. Postafordultával érkezett kézzel írott köszönőlevele, barátnak szólítva, Juan aláírással.
A vele való találkozás emléke Hegedüs György Barátom, Juan Gyenes címmel kiadott kötete kapcsán, valamint az Ady Endre utcai szülőház falán elhelyezett kétnyelvű emléktábla láttán is rendre fölelevenedik bennem. Az őrt álló emlékezetnek köszönhetően könyveit lapozva, fotóiba feledkezve is mindig megjelenik előttem apró alakja. A szülővárosának adományozott százharminc darabos kollekció szintén hű képet fest művészi életművéről, amely előtt Hegedüs György, a Gyenes-kultusz éltetője újabb kötettel hajt fejet. A mester születésnapjára megjelenő könyvében számos kiválóság – köztük a nyolcvanöt esztendős Vásáry Tamás zongoraművész, karmester és Marton Éva, a világhírű drámai szoprán – vall „a Juan Gyenes-jelenségről”.
A közelmúltban olvastam Fernando Olmeda Gyenes – Az optimizmus fotográfusa című, a barcelonai kiadás után öt évvel, 2016-ban magyar fordításban is megjelent kötetét. Gondolatban vele együtt élhettem át e keveseknek kijutó, mozgalmas és izgalmas életet. A Juan Gyenes bámulatos életművét taglaló, világnagyságokkal való találkozásainak emlékét felvillantó, fotókkal gazdagon illusztrált könyvben az is megfogalmazódik: Gyenes szerint a fotográfia az a művészet, amely képes elkapni a fényt a képen; megállítani a pillanatot, halhatatlanná tenni a jelent, előkészíteni a jövőt. Ezzel együtt a kaposvári beszélgetés során elhangzott, sokunknak örökül hagyott ars poetica is a fülembe cseng: Arra
törekszem, hogy aki hozzám betér, az boldogan távozzon.
Istenem, milyen jó lenne megfogadni e szentenciát!
