A Versek a hagyatékból című, 1999-ben megjelent kötetben olyan költemények szerepelnek, amelyek sem az Egybegyűjtött írásokban (1970, 1975), sem a Kútbanézőben (1987), sem A sebzett föld énekében (1989) nem találhatók meg. Az itt közölt töredékek, szösszenetek, négysorosok, vázlatok jó része az ötvenes években hallgatásra ítélt költő ujjgyakorlata. Közülük számomra a legérdekesebbek az Egysoros versek. Gondolkozni, vitatkozni róluk, értelmezni őket hosszan lehet – éppen ez a varázsuk. Mélységes filozófia rejlik e tömör, gyakran egyszavas gondolati költeményekben, mert hát minek is hosszan fecsegni, ha röviden elmondható az elmondhatatlan… A Tojáséj, a Liliomszörny mellett az ismertebb egysorosok közé tartoznak a következő, aforisztikus tömörségű mondatok – és gyakran idézik is őket: „A dal madárrá avat.” „Tetteid medre: életed.” „A mindenség a szemedben fészkel.” A hagyatékban találunk töprengésre késztető paradoxonokat („Jelenléted messzesége”), meghökkentő szókapcsolatokat („Fehérség elsüllyedt feketesége”; „Az öröm borzalma”) vagy önálló életre kelt egyedi szóösszetételeket („Bánatszanatórium”; „Tyúkszemtanú”). „Az igazi felelet szótlan” – állítja Weöres, s ezzel a látszólag egyszerű megállapításával nagyon is egyetérthetünk.
A költő egyedülálló életművét tanulmányozva sokan talán nem is sejtik, hogy Weöres Sándor olykor-olykor bizony kirúgott a hámból. Csorba Győző elevenítette fel egyik közös pécsi kalandjukat, amikor a közös italozást követően „Sanyika” mindenáron a Megyeri úti jegenyefasorba akart menni „ihletet szerezni”, ám Csorbának másnap reggel nyolckor a hivatalban volt jelenése. Elváltak, de Weöres nem a fasorba ment, hanem a vasúti restibe, ahol egy ismerős költő feleségével iddogált. Hogy, hogy nem, vonatra is szállt az asszonnyal, bár minderről nem sokat tudott. Jegy nélkül utazott, a nő időközben eltűnt, biztosan szégyellte, hogy egy illuminált egyénnel mutatkozzék együtt, s Weöres a végállomáson nem tudta, hogyan is került oda. Elaludt, majd felébredt, de amikor kijózanodott, semmire sem emlékezett. Talán ebből az élményből és létünk mindennapos elkallódásaiból, megkerüléseiből is meríthetett, amikor Kockajáték című versét írta.
Weöres Sándor írásaihoz minden élethelyzetben fordulhatunk, jól használható útravalót ad: „Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, / gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél” – írja a Szembe-fordított tükrökben. A Tíz lépcső zárlatában tán még ennél is többet javasol: „Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.”
