Eleven képek
Fotó: Körösvölgyi Zoltán

 

Ha azt gondoljuk, hogy a Harry Potter-történetek Roxfortjának képből kiintegető és kibeszélő, megelevenedő festményei egy mesekönyv fantáziavilágán kívül máshol biztosan nem fordulhatnak elő, s különösen nem valamely templom vagy a modernizmus művészetvallásának templomaként funkcionáló művészeti múzeum terében, tévedünk. Az 1951-es születésű amerikai videoművész, Bill Viola évtizedek óta készít olyan alkotásokat, amelyek szétfeszítik a festészet hagyományosan értelmezett kereteit éppen úgy, mint a szakrális alkotások határairól alkotott elképzelésünket. Videomunkái a 70-es évek óta rendszeresen megjelennek kiállítótermekben: idehaza többek között láthattuk a Hírhozó című, eredetileg az angliai Dur­ham katedrálisa számára 1996-ban készített alkotását a debreceni Modern és Kortárs Művészeti Központ Messiások című, 2009-es gyűjteményes kiállításán. A londoni Szent Pál-székesegyházban két video-szárnyasoltára is látható: a 2014-es Mártírok (Föld, levegő, tűz, víz) tetraptichon és a 2016-os Mária triptichon.
Hogyan képzeljünk el egy-egy ilyen alkotást? Lehet kisebb vagy nagyobb méretű, vászonra vagy táblára vetített, de akár képernyőn megjelenő is. Különlegessége, hogy a kezdetben akár festménynek vagy fotográfiának látott, figyelmesen megkomponált, részletgazdag kép lassú vagy éppen gyorsuló változással valamilyen időtartamú mozgóképként jelenik meg, ha kellő ideig szemléljük.
Elsőre mindez elég bizarrul hangzik, ám az egyre inkább képek – és főként mozgóképek – által uralt korunkban szokatlansága ellenére sem feltétlenül elvetendő ez az újszerűnek tűnő megoldás. (Ahogyan az sem rendhagyó, ha nemcsak kiállító­te­rem­ben, hanem templomi térben is találkozunk kortárs képzőművészeti alkotással.) Az egyre nagyobb, tökéletesebb és részletgazdagabb mozgókép a mindennapjainktól sem idegen: gondoljunk csak a lakásunkban (esetenként annak minden szobájában) házi oltárként elhelyezett televíziókészülékre: naponta több órán át figyelmesen nézzük, szavait szentírásként fogadjuk el, üzenete meghatározza a világról alkotott képünket…
Elsőre szokatlanok ezek az alkotások, csakúgy, mint Claude Monet kezdetben kritikusi gúnyszóként impresszionistának címkézett, valóban radikális szemléletváltást hozó, 1872-ben készült Impresszió, a felkelő nap című festménye, mint a Lumière fivérek első nyilvános filmvetítése 1895-ben a párizsi Le Salon Indien du Grand Café közönsége előtt, vagy mint a színes tévékészülék volt a mi nemzedékünk gyermekkorában.
A médiaelmélet atyja, a kanadai Mar-
shall McLuhan már A Gutenberg-galaxis című 1962-es munkájában lejegyezte e jelenségről: „Azok, akik először tapasztalják egy új technológia kezdetét, legyen az ábécé vagy rádió, igen hevesen reagálnak rá, mert azonnal új érzékelési arányok keletkeznek a szem vagy a fül technológiai kitágulása miatt; ez az embernek egy meglepően új világgal szolgál, markáns új tapasztalatokat vagy új kölcsönhatást kínál az érzékletek hálózatában.”
Mit keresnek ezek az alkotások éppen egy kasztíliai városban? A kiállításnak otthont adó Cuenca a spanyolországi Mezeta fennsíkon, Madridtól mintegy százhatvan kilométer távolságra keletre található, a Huécar folyó ölelésében. A város magja az egyik kiemelkedő sziklamagaslaton áll, s a művészeti múzeum épülete a szakadék fölé benyúló úgynevezett függőházak egyikében búvik meg. Ennek a hadászati szempontból mindig is fontos településnek – az absztrakt művészeteket bemutató múzeuma mellett – nevezetessége még a rendkívül összetett, gazdag, performatív húsvéti körmenete, amelynek külön múzeumot is nyitottak.
Bill Viola munkái ebben a környezetben „párbeszédet kezdeményeznek a várossal és a látogatókkal (…) a fényből és hangból készült képek által, amelyek lelassítják az időt, és egy ütemre lépnek a város lassú ritmusával” – írja a kiállítás katalógusában Kira Perov, a művész társa és stúdiójának vezetője. Az elképzelés eredményesen megvalósul: itt nem lehet rohanni, a szemlélődésre önkéntelenül is elegendő időt szán a látogató: a négy helyszínen látható tizenhat alkotással az ember könnyedén eltölthet egy egész napot (persze a Spanyol­országban szokásos szieszta megtartásával is számolva).
A legkisebb helyszínen a művész Passiók sorozatához tartozó művek láthatók, amelyeket az emberi természet lényegét megfesteni kívánó reneszánsz mesterek munkái inspiráltak: megtalálható köztük a Pontormo Vizitációját megidéző Üdvözlés, a néma A csöndesek kvintettje, az Obszerváció megrendült és megrendítő tekintetű alakjai, amint elénk lépnek, valamint a Négy kéz sorozat, amely arra irányítja a figyelmünket, hogy mennyi minden elbeszélhető imára kulcsolódó vagy éppen széttárt kezekkel. Az egyik templomban egyedüli alkotásként a már említett Hírhozó hatalmas, az apszisban elhelyezett, vászonra vetített képe látható, amely egyszerre idézi meg a születést és az alámerítés általi újjászületést a széttárt karú, elmerülő és felbukkanó, mezítelen, szakállas, fiatal felnőtt férfialakkal. A másik templomban a Mártírok Londonból kölcsönzött panelje mellett a Trisztán sorozat két, szintén hatalmas vetített képe tekinthető meg: a Trisztán mennybemenetele – Egy hegy hangja a vízesés alatt és a Tűzasszony, valamint a Masolino Pietà­jának mozgóképes parafrázisaként szolgáló Felemelkedés. Az utóbbi elképesztő erővel jeleníti meg a kőszarkofágból a vízáradattal együtt kiemelkedés és az ismert pietà­kom­pozíció szerinti aláhanyatlás mozdulatsorát. E helyszínek teljesen elsötétített és csendes tereiben az alkotások fénye és hangja vezeti a kezdetben óvatosan botorkáló, lelassuló látogatót, akinek ezzel párhuzamosan lassanként kifinomodik, élesebbé válik az érzékelése.
A negyedik kiállítási helyszínen múzeumi környezetben láthatók a Viola-alkotások, a 60-as és a 70-es évek spanyolországi absztrakt művészetét bemutató művek között, elszórva: lent a legkorábbi, a Tükröző medence vetített videója; kissé feljebb, egy apró helyiségben a két legújabb munka: két, a víz alatt lélegzetvétel nélkül, végtelennek tűnő ideig lebegő nőalak, a felnőtt Sharon és a gyermek Madison. Legfölül a Kimondatlan (Ezüst és arany) című alkotás festett fatáblára vetített mozgóképeiből létrejövő ikerpaneljei, amelyek egy férfi és egy női arcot mutatnak, amint egymással teljes összhangban változnak a megélt érzelmek hatására.
Bill Viola az emberi létezés alaptapasztalatait: a születést, a halált, az örömöt, az együttérzést, a spiritualitást vizsgálja munkáival. A művek megalkotásához használt kamera és a kiemelt, esetenként nagyra növelt, a zavaró környező elemektől elhatárolt vetítőfelület, ez az ilyen kontextusban kevésbé megszokott médium közel hozza a nézőhöz a tulajdonképpen egyszerű és jól ismert tapasztalatokat, amelyeken a hétköznapokban sokszor a figyelem legapróbb morzsája nélkül lépünk át. Az alkotások arra vezetnek, hogy ráébredjünk: ha kellő figyelmet szánunk e pillanatokra, akkor megláthatjuk a lényeget. Mindehhez – az elcsendesedéshez, a megfigyeléshez, a meglátáshoz és a felismeréshez, az elgondolkodáshoz, a befelé forduláshoz, reflexióink kialakításához – bőven adnak teret a videók. Ahogyan a művész egyetlen találó mondatban megfogalmazta: „A művészet számomra a lélek fölébresztésének folyamata.”
Bill Viola kiállításának misztikus útja nemcsak addig tart, amíg eljutunk a kiállítás helyszínéig, és végigjárjuk, hanem elkísér bennünket a hazaúton és a megérkezés után is. S talán abban is segít, hogy lelassuljunk saját magunkhoz, és a mindennapi képáradatban meglássuk végre a lényeget.

(A Vía Mística című kiállítás február 24-ig látható a spanyolországi Cuenca városában, a Museo de Arte Abstracto Espaol, az Escuelas Cruz Novillo, az Iglesia de San Miguel és az Iglesia de San Andrés épületeiben. A belépőjeggyel látogatható a Museo de la Semana Santa de Cuenca is. Bővebb információ: viamis­tica.es)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..