Bartimeus történetének ez az értelmezése arra késztet bennünket, hogy felfedezzük: vannak olyan kincsek az életünkben, amelyeket elveszíthetünk, és amelyek nem anyagi természetűek. Ebben a távlatban Bartimeus képviseli mindazokat, akik ősi evangéliumi hagyományokkal rendelkező régiókban élnek, ahol a hit fénye elhalványodott. Az emberek eltávolodtak Istentől, és már nem tartják életük fontos részének. Nagy kincset veszítettek el; nem gazdasági vagy földi hatalmukat, hanem keresztény méltóságukat. Elveszítették az élet biztos és szilárd támpontját, és – gyakran öntudatlanul – a lét értelmének koldusaivá váltak.
A pápa rámutatott a szinóduson felmerült három lelkipásztori vonalra: az első a keresztény iniciációs (bevezető) szentségekre vonatkozik. Megfelelő hitoktatással kell kísérni a keresztségre, a bérmálkozásra és az Eucharisztia vételére való felkészítést. Különösen fontos a bűnbocsánat szentsége, amely Isten irgalmasságát közvetíti. Másodszor az új evangelizációhoz szorosan kapcsolódik az „ad gentes” (a még nem keresztény népeket érintő) misszió. Az egyház feladata, hogy hirdesse az üdvözítő üzenetet mindazoknak, akik még nem ismerik Jézus Krisztust. Afrikában, Ázsiában és Óceániában sok olyan térség van, amelyeknek lakói még az evangélium első hirdetését várják.
Végül a harmadik vonal azokra a keresztényekre vonatkozik, akik nem élnek a keresztség igényeinek megfelelően. Ilyen emberek minden földrészen vannak, különös tekintettel a szekularizált országokra. A pápa róluk szólva emlékeztetett a városmissziókra, a „pogányok udvarára” és a kontinentális missziókra.
