Amikor nem vették fel a piarista gimnáziumba, nagyon elkeseredett. Bátyja oda járt, természetesnek gondolta, hogy követi őt. Akkor „Liska Zoli bácsi, ez a csodálatos ember” azt ajánlotta neki, „ha nem vagy rest kijárni Szentendrére, a ferenceseknél talán közbenjárhatok az érdekedben”. Így lett Blanckenstein György frankás diák az ezerkilencszázhatvanas évek közepe táján, s bizonyára nem gondolt arra, hogy jóval később, immár évtizedek óta a Duna-parti művészváros plébánosa lesz.
Élénken fölkacag erre, s talán régi emlékek futnak végig benne. A szoba egyszerűen berendezve, már-már korunk minimalista stílusában, mindenfelé könyvek, folyóiratok, az értelmiségi ember elengedhetetlen kellékei, ha sokan a Gutenberg-galaxis, a nyomtatott világ végéről beszélnek is. Blanckenstein György, ha érti és használja is az elektronikus – virtuális világ – eszközeit, mégis konzervatív és tradicionális beállítottságú. Annyiban mindenképpen, hogy a két kifejezésnek megfelelően személyiségében őriz (conservare) és igyekszik átadni (tradere) bizonyos – elsősorban szellemi és erkölcsi – értékeket. Ez következik papságából, közben azonban a falra pillantok, ahol egy képen – nem hivalkodóan, de nem is megbújva – az eredetileg Sziléziából származó grófi família szerteágazó családfája, a felmenők között a magyar és az európai történelemből ismert nagy nevekkel. Anyai ágon rokonságban álltak báró Apor Vilmos, boldoggá avatott győri vértanú püspökkel is. György atya, ön arisztokrata származású? A kérdésre tárgyilagos a válasz: – „Igen.” S ezzel mintegy le is zárja a kérdést. Az jut eszembe, a második világháború után a magyar élet két mértékadó, értékőrző társadalmi rétegét, az arisztokráciát és a paraszti életet hogyan roncsolta szét a politika, s ennek máig szenvedjük a kárát.
György atyával beszélgetésünkben visszatérünk „Liska Zoltán bácsihoz”, a Mátyás-templom kisegítő lelkészéhez. „A hatalom által félreállított személy volt, nagy hatású ifjúsági lelkipásztor, s mivel a Várban laktunk, testvéreimmel az ő köréhez tartoztunk. Sokszor vitt minket kirándulni, emlékezetes szép napokat töltöttünk a Börzsönyben.”
A világháború befejezését követően a család – hogy megelőzzék a kitelepítést – előbb Pécsre, majd Szigetvárra költözött. Néhány évvel később, 1951-ben tértek vissza, s mivel korábbi lakásuk „elveszett”, albérletet kényszerültek keresni. Az Országház utca 14.-ben, amely házban található ma a Mátyás-templom (hivatalos nevén budavári Nagyboldogasszony-templom) plébániája, „olyan családhoz kerültünk, s én már ekkor születtem, ahol az asszony férje – elváltak ugyan – a recski tábor parancsnokhelyettese volt”. A történelem fintora… ma már derültséggel oldódik fel a szentendrei plébánia szobájában.
„Így éltünk, ebben a feszült légkörben egészen 1956-ig. Akkor egy sportoló disszidált a házból, de előtte szólt nekünk, költözzünk be az otthonába. Édesanyám kérvényezte a tanácsi lakás használatának jogát, amit meg is kapott. Ekkor már négyen voltunk testvérek…” Később „édesanyám második házasságából születtek ikertestvér húgaim. Édesapám halála után én eskettem édesanyámat és férjét.”
Miklós bátyjával együtt ismert személyiségei a hazai katolikus egyháznak. „Fivéremet mindenki az öcsémnek nézi”, derül jót György atya, s ez a kiegyensúlyozott, nyugodt, joviális magatartás általában jellemző rá.
„Ma már romantikus történetnek tűnhetnek a Regnum Marianum közösségben töltött idők.” A kommunista hatalom szempontjából illegális, üldözött körülmények között – gondolom hozzá magyarázatul a mai nemzedékek számára, akik már nem tudják ezt, s persze kérdés, nem lenne-e vajon szükségük a múlt ismeretére.
Előkerülnek a nagy nevek: „Tízéves lehettem. Különleges hatást tett rám a szent életű, karizmatikus László Gábor atya. Lobogott a láng benne. Aztán Werner Lojzi bácsi, az egyházzenész. Emődi Laci bácsi…” A Regnum mindmáig elkíséri György atya életét.
„Ott állt előttem az atyák élete és példája: börtönbe kerültek, majd szabadulásuk után a következő héten már megjelentek valamelyik csoportunkban. Nem sajnálkoztak, nem féltek, hanem ugyanúgy folytatták az ifjúság nevelését, mint annak előtte.”
És a Gyuri gyerek? Ő nem félt? – kérdem, mire a felszabadult válasz: „Inkább jó bulinak tűnt. Benne volt ebben persze az üldözöttség romantikája is. Az akkori rendszert, érthető okokból, nagyon nem szerettük; egy kis titok, amiről nem szabad beszélni, ez tetszett a serdülőkorban lévő gyereknek.” S mintha a gondolat most is ott futna valahol a mezőn vagy az erdőben, s talán leginkább a budaörsi bánya-barlang táján…
„A harmadik regnumi per idején – egyetlen atya volt szabadlábon, aki éppen akkor szabadult, a többiek börtönben – egyetemista korú vezetőink arról vitatkoztak, ilyen körülmények között szabad-e folytatnunk vagy sem. Végül úgy döntöttek, nem hagyjuk abba. Akik szenvednek a börtönben, ha megtudják, hogy mi gyáván cserben hagytuk őket, az dupla szenvedést jelentene számukra, tehát – folytassuk.”
Szentmise karácsony második napján a budaörsi bánya-barlangban. Kettesével mentek, különböző útvonalakon, a konspirációs szabályoknak megfelelően. Naivak voltak, György atya megemeli szemöldökét: a belügyesek persze mindent tudtak rólunk. De ez lényegtelen. „A szentmise annyira megragadott a barlangban, hogy ott éreztem először: állj közéjük! Ha az atyákat elvitték, kell az utánpótlás: állj közéjük!” Tizenöt-tizenhat éves lehetett.
Először nagy-nagy öröm, lelkesedés. „Aztán jelentkeztek a kísértések: nem nősülhetek, nem lesz családom… Mi lesz, ha rám tör a magányosság érzése, ha csalódni fogok…?” Érettségi idejére azonban már kiérlelt, végiggondolt döntés született.
Következtek az esztergomi szemináriumi évek. „Megvallom, ott nem találkoztam azzal a tűzzel, amellyel a Regnumban, nem találkoztam annyira elkötelezett atyákkal, a békepapság… az aula légköre… bizony akadtak csalódásaim, de ma azt mondom, ennek is volt értelme és értéke. Ez is segített ugyanis abban, hogy döntésemet valóban átgondoljam – mindezek ellenére, vagy mindezekkel együtt. Mai hitemmel, Istennel való mostani kapcsolatomra gondolva, amikor elindultam, éretlen voltam a papságra. Az imádság helyett inkább akciókban, tevékenységekben gondolkodtam. De Isten csodálatosan vezetett az úton. Kispapként az egyik társammal én láttam el a betegszobán lévőket. Ezen a címen felmentést kaptam egyes imák alól. Mindig örültem, ha megúsztam az imát. Egyszer aztán a Jóisten tükröt tartott elém: nézz bele! Nagyon megijedtem: nincs hitem? A személyes istenkapcsolat, az imádság nem fontos nekem? Lementem a kápolnába, s azt mondtam az Úrnak: addig én el nem megyek innen, ameddig nem kapok jelet, hogy marajak-e, vagy hagyjam el a szemináriumot. Ha kell, éjszakázni fogunk, Uram! – sóhajtottam föl. S egyszer csak megrázó volt Isten szeretetét érezni… valódi istenélményben volt részem, megéltem a személyes szeretetet… Persze az imádság iskolája egész életen át tart.”
Eltűnődik, majd azt mondja, emlékezve azokra az időkre, amikor kispapok lelki nevelője volt a Központi Szemináriumban: „Ne féljen egy fiatalember attól, ha hite még nem annyira kiérlelt. Ha érzi Isten hívását, ha valóban azt érzi s nem hangulati tévedésként éli meg –, akkor bátorítani merem a papságra.”
