Együttérzésünk akadályai

Túlságosan hozzászoktunk a tévéhíradóban közvetített öldöklésekhez, bűntettekhez? Azt hinné az ember, hogy ezek a képek inkább közelebb hozzák a szenvedő embert.

Elfelejtettük már, hogy évtizedekig nálunk is többé-kevésbé veszélyes volt kereszténynek lenni? Salkaházi Sára, Sándor István évtizedeiben talán mi „meggondoltabbak”, megalkuvóbbak voltunk?

Arra kérem az olvasót, hogy ne a nyugati közvéleményt kárhoztassuk hallgatásukért, hanem magunkat, amiért, ha egy-egy fohászt, tizedet el is morzsolunk értük, nem próbálunk együtt érezni velük, vállalni valamit értük.


Silvano Tomasi érsek, a Szentszék képviselője ismét felszólalt az Emberi Jogi Tanácsban az iraki helyzet ügyében. „Senkivel szemben sem lehetünk közönyösek, még ha kisebbségről van is szó. Csak a tényleges védelem nevezhető védelemnek. Emlékeztessenek mindenkit arra, hogy egyetlen emberi család vagyunk, felelősek vagyunk egymásért!”

A Fülöp-szigeteki egyház aggodalommal állapítja meg, hogy náluk is vannak szélsőséges iszlám csoportok, amelyek támogatják az Iszlám Államot. Bechara Boutros Raï libanoni maronita pátriárka szerint az egész világ csendben figyeli, hogy keresztényeket szólítanak fel, mint a legrégebbi időkben: vagy áttértek, vagy adót fizettek, vagy elhagyjátok otthonaitokat! Ez óriási botrány. Gennyes seb az emberiség testén.

A Zsidó Világkongresszus elnöke, Ronald S. Lauder is elítélően szólt arról, hogy a keresztények üldözését és lemészárlását tétlenül nézi a világ, a magukat „társadalmi antennának” nevező prominens személyiségek, az idősödő rocksztárok.

Időben, s ma már térben is, testvériségünkben is nagyon közel vannak hozzánk az üldözött keresztények.

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .