Fotó: Kissimon István
Mit gondol az elmúlt hetekben Franciaországban történt drámai eseményekről?
– Mélységesen elítélendő és az iszlám vallás tanításainak meggyalázása az a mészárlás, ami ott történt. A támadás olyan terrorakció volt, amelyre nincs magyarázat, és a legkisebb mértékben sem köthető az iszlámhoz.
Nincs könnyű helyzetben az, aki objektív képet szeretne kapni az iszlám és a más vallású csoportok viszonyáról.
– Talán ott kell kezdenünk, hogy az arab többségű országokban az iszlám nem csupán vallás, hanem egy nagyon komplex jogi és társadalmi berendezkedési rendszer is. Ezt a vallási és politikai vezérelvet saríának nevezzük, amely kiterjed a mindennapi élet számos területére. Iszlám részről napjaink konfliktusainak ideológiai gyökere innen ered, a legtöbb esetben annak hibás értelmezéséből. Ugyanis a Korán tanításának eredeti tartalmához hű muszlimnak, egy iszlám országban, eltérő vallási identitása miatt senkit sem szabadna üldöznie vagy korlátoznia hite gyakorlásában. Sőt, bizonyos keretek között védelmet is kellene biztosítania számára. Azokon a helyeken, ahol ez az elv sérül, vagy nem valósul meg, ott az iszlám torzult formája van jelen.
Sajnos erre ma sok példát látunk.
– Az iszlám tanításához hű muzulmánok az őslakos keresztényekre – ahogyan a zsidókra is szerte a világban – védendő népként tekintettek. A Korán tanítása szerint a muszlim többségű országnak felelősséget kell vállalnia értük. A keresztények és a zsidók az iszlám szerint egyaránt „a Könyv népe”, ők azok, akiknek „az Írás adatott”. Tanításunk szerint hitünk forrása közös. Jóllehet mi azt tanítjuk, hogy követni kell az iszlámot, ugyanakkor bizonyos feltételek mellett a keresztények számára minden iszlám államnak szabad vallásgyakorlást kell biztosítania. Sőt. Jogrendünk, a medinai alkotmány tovább is megy: az átutazóknak is teljes védelmet kell élvezniük.
De hogyan lehetséges az ettől markánsan eltérő vallási önértelmezés, amelyből napjainkban erőszakos cselekedetek egész sora fakad szerte a világban?
– Az Oszmán Birodalom felbomlása után az egyes iszlám vallású és jogrendű országok szuverén jogi státuszt kaptak. Ez egyfajta történelmi alapnak tekinthető. 1924-ben, amikor hivatalosan is eltörölték a kalifátust, új, részben nemzetállami alapokon nyugvó politikai rendszerek váltották fel az iszlám vallási államot. Köztársaságok, királyságok, alkotmányos monarchiák jöttek létre. Előfordult, hogy az újkori függetlenedési-elszakadási folyamatok következtében egyes muszlim csoportok vehemensebben fejezték ki az anyaországhoz való tartozás vágyát. E gyakran szélsőséges cselekedetek mögött az iszlám jog félreértelmezése áll; a megtévesztett helyi közösségek szinte kivétel nélkül vadhajtások, nem képviselik a mérvadó vallási intézményeket, nincsenek felhatalmazva a saría alkalmazására. Önkényes és helytelen módon gyakorolják azt; maguk az egyének is sokszor tanulatlan, önjelölt ,,jogtudósok”. Ők sosem a Korán valódi hagyománya alapján, hanem egyéni értelmezések szerint járnak el. A helyi atrocitások mögött a legtöbb esetben ilyen torzult csoportok állnak. Ezek, ahogyan a céltalan erőszaktételek is, valóban elítélendőek. Szomorú, hogy az iszlámot az ő cselekedeteik alapján ítélik meg.
E sajátos identitáskeresés napjainkban a szemünk előtt zajlik, például Afrika szubszaharai országaiban. Van esély a békés öntudatra ébredésre?
– A nyugati gyarmattartókkal szembeni népfelkelések, ellenállási harcok elhozták az iszlám világ számára a várt függetlenedést, azonban a mélyreható politikai és társadalmi változás elmaradt. Érthető módon megosztottság és jelentős ideológiai különbségek is jellemzik az egyes iszlám országokat. A XX. század második felére független nemzetállamok jöttek létre a muszlim világban. Ezekben a mesterséges határok közé szorított, etnikailag, törzsileg összetett és jelentős vallási kisebbséggel is rendelkező államokban nagyon nehéz az egységes nemzettudat és politikai álláspont kialakítása. Az egyes új formációk vezető politikusai a térség szellemi hagyományaitól idegen ideológiai rendszereket dolgoztak ki és nyilvánítottak kormányprogrammá, a vallás pedig lassan kiszorult a politikai retorikából. Ilyen például a kaumijja, az arab nacionalizmus, illetve annak liberális és szocialista változatai, amelyek nem összeegyeztethetőek a történelmi hagyományokkal. Mindez sajnos totális diktatúrák kialakulásához vezetett a térség legtöbb államában.
Olykor úgy tűnik, mintha az erőszak és a radikalizmus valamiképpen az iszlám természetéhez tartozna.
– Az iszlám ellenzi a szélsőséges magatartást, amely szinte minden esetben rosszul értelmezett vallási tanításokból fakad. Ahogy a Korán fogalmaz: senki ne lépje túl a határt, és kerülje az önkényes tiltást. A muszlim hittudósok a szélsőségekért elsősorban a tudatlanságot, az iszlám tanítás ismeretének hiányát tartják felelősnek. Ez persze nem jelent abszolút tudatlanságot, sokkal inkább felszínes és részleges tudást, amely a vallási szövegek félreértelmezéséhez és egyéni szélsőséges elképzelések kialakulásához vezethet. Ezek távol állnak az iszlám valódi üzenetétől. Elsősorban a Korán és a hadíszok (Mohamed próféta, illetve más korabeli muzulmánok tanításairól, tetteiről és szavairól összeállított gyűjtemény) téves, szó szerinti értelmezésére gondolok. Ilyen esetekben az adott szöveg más jelentést nyer a saját eredeti szövegkörnyezetéhez és történeti kontextusához képest. Előfordul például, hogy egy Korán-vers vagy hadísz, amelyben parancs vagy tiltás hangzik el, nem fejez ki teljes érvényű, abszolút parancsot vagy tilalmat, csupán részleges, egy adott esetre vonatkozó előírást, amelynek sajátos körülménye és indokoltsága van. Az efféle vallásjogi megfontolások és a Korán szellemiségének figyelmen kívül hagyása súlyos tévedésekhez, szélsőséges nézetek kialakulásához vezethet, amelyekből az erőszakos cselekmények elkövetői levezethetik romboló ideológiájukat.
Napi szinten tapasztaljuk ezt a világban. Ugyanakkor nem volt ez mindig így…
– Olyannyira nem, hogy a Korán hagyományához hű muszlimok a más vallásúakat és tradíciójukat az esetek többségében tiszteletben tartották. Sajnos ma erről politikailag szinte egyáltalán nem korrekt beszélni. Az andalúziai rekonkviszta idején például az ott élő zsidóság Észak-Afrikába, Marokkóba menekült, ahol aztán védelmet kapott. Ugyanitt a II. világháborúban, amikor Németország kétszázötvenezer zsidó kiadatását kérte, Hitler az uralkodótól azt a választ kapta, hogy országában nem ismer zsidókat, mindenki marokkói. De nem ez volt az egyetlen olyan eset, amikor éppen az arab világba menekültek a más vallásúak az üldöztetés elől. Hangsúlyozom, a Korán hagyományához hű muszlimokról van szó.
Ma kibékíthetetlennek, együttélésre képtelennek tűnnek a radikális csoportok.
– Az arab nacionalizmus eszméjének nyilvánvaló vereségét követően az iszlám megújulása az identitás újrafogalmazását kínálta a kiábrándult tömegeknek, és a megújulás lehetőségét vetítette előre. Az egyes csoportok eltérő eszközökhöz nyúltak – gyakran az erőszaktételtől sem riadva vissza. Az elmúlt ötven-hatvan évben, részben az egyes országok függetlenné válása, felszabadulása következményeként, részben pedig a karizmatikus egyiptomi vezető, Gamal Abdel Nasszer hatására megerősödött az úgynevezett politikai iszlám. Az iszlám fundamentalista ágának tartott mozgalom elnyomása vezetett egy, az iszlám lényegétől elrugaszkodott csoport megjelenéséhez, amely megosztotta a muszlim hívőket.
E megosztottság egyik fájó példája a 2014-ben önállóvá vált Iszlám Állam nevezetű formáció, amelyet az ENSZ Biztonsági Tanácsa és számos állam terrorszervezetnek minősített.
– Az Iszlám Állam egy szélsőséges dzsihádista csoport, amely önmagát kalifátusnak, vagyis legfőbb vallási és politikai hatalomnak tartja. E kategóriákból esetükben egyik sem igaz. Mint képződmény semmiképpen sem tekinthető legitimnek, mert nincs vallási alapja, támogatása. Továbbá olyan erőszakos cselekedeteket követ el, amelyek összeegyeztethetetlenek az iszlám erkölcsi tanításaival. Egyfajta abszolút vallási fennhatóságot kíván magának, és egyesíteni akarja a térség államait. Az ellene irányuló katonai akciók következtében egyre gyengébbé válik.
Mégis mintha folyamatosan gyarapodna a hozzá csatlakozó világégetők száma.
– Európában közel negyvenötmillió muszlim él. Számuk emelkedik, 2030-ra a hatvanmilliót is elérheti. Ma egyetértés van abban, hogy többségük integrálódni szeretne, és mélyen elítéli az erőszakos cselekedetek minden formáját. Ugyanakkor – mint minden közösségben – közöttük is vannak olyanok, akik radikalizálódni kívánnak, és csatlakoznak egyik vagy másik szélsőséges csoporthoz a Közel-Keleten vagy máshol a világban. Ők már az európai civilizáció gyermekei, hiszen itt szocializálódtak, de ki is ábrándultak az európai értékekből vagy azok hiányából. A vallási ismeretek terén jelentkező tudatlanság és a fanatikus ragaszkodás egy adott vallásjogi irányzathoz könnyen megvezethetővé teszi az elégedetlen, de tettre kész muszlim fiatalok egy részét, akik meggyőzhetőek a szélsőséges csoportokhoz való csatlakozásról. Támadó tetteik azonban idegenek az iszlám lényegétől. Ez ma jelentős probléma mindenki számára, még a mérsékelt iszlám közösségek számára is. Sajnos az arab világban is vannak olyan államok, amelyek kormányai elnyomták a mérsékelt vallási mozgalmakat, pártokat, és erőszakosan léptek fel velük szemben.
Mindez nagyban hozzájárul a szélsőséges eszmék térnyeréséhez.
– És ezt csak tetézi a hiteles és mértékadó hittudósokba vetett bizalom hiánya. Bár az is igaz, hogy gyakrabban emelhetnék fel hangjukat a hivatali visszaélésekkel, társadalmi igazságtalanságokkal és bűncselekményekkel szemben. Hiszen könnyen előfordul, hogy csalódott fiatalok vallástudományokban járatlan, félig képzett, önjelölt vezetőkhöz fordulnak, akik vallási érzékenységüket kihasználva igyekeznek megnyerni a fiatalokat szélsőséges nézeteik követésére.
Kairóban az Al-Azhar Egyetemen 2014 decemberében lezajlott szunnita világkonferencia talán jó ellenpélda minderre.
– Bizonyos értelemben történelmi jelentőségű volt e találkozó, ugyanis a vallás nevében elkövetett erőszakot még nem ítélték el ilyen magas rangú iszlám fórumon. A konferencián, amelyet Ahmed Al-Tayeb, az egyiptomi Al-Azhar Egyetem legfőbb imámja és II. Tavadrosz kopt pápa nyitott meg, százhúsz országból közel hétszáz világi vezető, kutató és iszlám teológus vett részt. A találkozó célja az volt, hogy határozott állásfoglalást fogalmazzon meg a világban tapasztalható szélsőséges megnyilvánulásokkal és a terrortámadásokkal szemben. A zárónyilatkozatban kiemelték a Korán tanítását, miszerint ,,aki a keresztényeket és más vallások híveit hibás buzgóságból üldözi, megtámadja, az iszlám tanítása ellen vét. Minden erőszaktett, melynek célja, hogy a keresztények hagyják el az iszlám csoportok által ellenőrzött területeket, bűnténynek minősül. Az Iszlám Államnak és az »al-Nusra Front« elnevezésű csoportnak nincs köze a valódi iszlámhoz. A védtelenek terrorizálása, az ártatlanok meggyilkolása, a szent helyek elpusztítása az emberiség elleni bűntett, amit az iszlám elítél.” A találkozónak azonban sajnos nincs politikai vagy gyakorlati következménye az iszlám világra nézve, így ez inkább csupán elvi állásfoglalás egy olyan kérdésben, amelyben a mérsékelt hittudósok eddig is egyetértettek. Csupán bízni lehet abban, hogy a muszlimokat a jövőben nem az ilyen céltalan terrortámadásokon keresztül szemléli a világ.
Számos olyan hely van ma a világon, ahol állandó fenyegetettségben élnek eltérő nyelvű, vallású, világnézetű és etnikai összetételű csoportok; gyakran éppen egymásra jelentve kockázatot. Az országok közötti határok elmosódnak, a távolságok látszólag rövidülnek, színes kulturális olvasztótégelyek jönnek létre. Napjainkban egymástól elszigetelten élni szinte lehetetlen. Az együttélés elkerülhetetlen sorsszerűség, amely arra készteti a békességre vágyó, jóérzésű feleket, hogy szüntelenül keressék a másikkal való közösség vállalásának lehetőségét. Ebben az értelemben ez olyan kihívás mindannyiunk számára, amelyben saját kulturális hagyományaink megőrzése és erősítése mellett csak a folyamatos, értelmes dialógus és a kapcsolat keresése lehet elfogadható. Ez a feladat azonban még azon országban sem könnyű, ahol viszonylag homogén a lakosság összetétele. A történelem sem kínál kész recepteket a népek közötti ,,társbérlet” rendezésére. Szabadság, egyenlőség, együttélés – ez lehetne az új jelmondat, az egymás mellett élő „mozaiknemzetek” zarándokútján. A Közel-Kelet vagy a szubszaharai Afrika heterogén lakosságú országaiban ez különösen nehéz. Kiváltképp akkor, amikor néhány ember is képes destabilizálni egy területet. Ezen országok közül többen a szemünk előtt élik, írják újra jelenkori történelmüket. A békés párbeszéd művészetének gyakorlása számukra és számunkra is olyan kihívás, amelyhez minden bölcsességünkre szükségünk van, hogy megvalósulhasson az együttélés civilizációja.
