„A családunk oázis”

Másfél éve tanú voltam egy ökumenikus esküvőn, és bizonyos jelek alapján az a benyomásom támadt, mintha az egyházaink még egy ilyen ünnepi pillanatban sem lennének képesek kizárólag a házasulandók boldogságát szolgálni. Ami sajnos ahhoz vezet, hogy vagy az egyik, vagy a másik félben biztosan rossz érzések bujkálnak majd. Önök hogyan emlékeznek az esküvőjükre? Hitüket, vallásgyakorlatukat illetően milyen reményekkel, aggodalmakkal vágtak neki a nagy közös kalandnak? Milyen támogatást, tanácsokat kaptak a környezetüktől?

 

Regős Imre: Engem katolikus neveltetésem ellenére a legkevésbé sem zavart, hogy Zsuzsó evangélikus, de arra jól emlékszem, hogy édesanyám, amikor a házasodási tervünkről először beszéltem neki, „Jézus Máriát” kiáltott. Az igazán nehéz pillanatok mégsem az esküvőnk előtti időszakban, hanem az első két gyermekünk keresztelőjekor vártak ránk.

 

Zászkaliczky Zsuzsanna: Nekem úgy tűnik, hogy Imre szülei és az én szüleim is mintha későn kaptak volna észbe ez ügyben. Az esküvő idején még mindenki nyugodt és boldog volt, és igazából csak a keresztelők ébresztették rá őket arra, hogy egy ökumenikus házasságnak mindkét oldalon megvannak a maga szükséges kompromisszumai. Ez a mi esetünkben például az volt, hogy a gyermekeinket „sorszám szerint” kereszteltettük és neveltük evangélikusnak és katolikusnak, és nem a nemük szerint.

 

Imre: A piarista Medvigy Mihály atyai jó barátom volt, tőle kértünk tanácsot. Megnyugtatott, hogy akkor is lehet szentségi a házasságunk, ha Zsuzsó evangélikus lelkész édesapja esket bennünket egy evangélikus templomban. Az esküvőre azonban végül Medvigy atya nem tudott eljönni, pedig nekem fontos lett volna, hogy mint a katolikus egyházat képviselő pap jelen legyen. Ez a „szépséghiba” kissé bántott.

 

Zsuzsanna: 1987-ben kötöttünk házasságot. Akkor még nem volt lehetséges ökumenikus esküvőt tartani, és mi az evangélikus liturgia mellett döntöttünk. Gyönyörű emlékek maradtak meg bennünk a szertartásról, és minden rokonunk együtt örült velünk, felekezettől teljesen függetlenül.

 

Imre: Bevallom, én tudatlan voltam azzal kapcsolatban, hogy kik azok az evangélikusok, de úgy gondoltam, hogy ha mi Zsuzsóval jók vagyunk egymásnak, az minden esetleges nehézség leküzdéséhez elég lesz.

 

Zsuzsanna: És persze bíztunk a közös keresztény alapok erejében is. Gyermekkoromban Mohácson édesapám az ökumené motorja, ökumenikus alkalmak szervezője és az ország egyik első olyan evangélikus lelkésze volt, aki vendégként katolikus templomban prédikált. Legjobb barátaink között többen katolikusok voltak, velük gyakran mentünk misére, sőt öcsémmel katolikus ifjúsági órákon is részt vettünk. Vagyis én otthonosan mozogtam katolikus közegben, míg Imrében egyszerűen nem éltek kételyek, sőt talán kissé naiv is volt. A legfontosabb közös pontunknak azt tartom, hogy egyikünk sem akarta áttéríteni a másikat, noha néha persze vitatkoztunk egyházi, teológiai kérdésekről.

 

Egyházaink tagjaiként valamiért úgy gondolunk az ökumenére, mint amiben csak reménykedhetünk, ami csak egy távoli, bizonytalan jövőben várható – ha e világon egyáltalán várható –, és amelynek a jelenben csak a csíráit fedezhetjük fel. Pedig már itt és most az ökumené szellemében kellene élnünk – és ez hatványozottan igaz a családokra, hiszen a családtagjainkkal való egységünk megélésével, az ő feltétel nélküli elfogadásukkal nem várhatunk. Az Önök házasságában, családjában milyen története van az ökumenének, hogyan alakultak-formálódtak ebből a szempontból az évtizedek során?

 

Zsuzsanna: Jobban szeretem azt az elnevezést, hogy ökumenikus házasság, mint azt, hogy vegyes, mert a vegyesnek van valami rossz mellékzöngéje, olyasféle sugallata, mintha nem egészen tiszta dologról lenne szó. Míg én abban hiszek, hogy a közös alapok és Isten kegyelme által képesek vagyunk a házasságunkban hitbeli téren is adni egymásnak, együtt pedig „hozzáadott értéket” létrehozni. XI. Piusz pápa a XX. század elején még azt mondta, hogy „üdvösségüket veszélyeztetik, akik vakmerően vegyes házasságot kötnek”, II. János Pál már azt, hogy noha a vegyes házasság tele van nehézségekkel, az ökumenikus családok hatalmas hatással lehetnek a nagy, egyházi ökumené előrehaladására, ha – és ez nem mellékes szempont – mindkét házasfél hűséges marad a saját egyházához. Ferenc pápa pedig a legégetőbb mai kérdések egyikének nevezte az ökumenikus házasságokét. Úgy látom, hogy a kisemberek, a családok szerencsére mindig előrébb járnak, mint az egyházi törvények. Hiszen – mint Ön is mondta – ők nem várhatnak a „megoldásra” évtizedeket.

 

Imre: Türelmetlen vagyok, és bosszús amiatt, miért nem történik valami igazán. Fáj, hogy az ökumenikus imahét alkalmain annyira kevesen jelennek meg, fáj, hogy külön kell templomba járnunk Zsuzsóval, és fáj, amikor valaki azt mondja: te katolikus vallású vagy, a feleséged pedig evangélikus vallású – hiszen ugyanazon vallásúak, csak más felekezetűek vagyunk. De a családunkban érzésem szerint hibátlanul sikerült a két hagyomány kibékítése, összehangolása. Rendszeresen eljárunk egymás templomába, és ott is otthon érezzük magunkat. Az, hogy a családunk evangélikus és katolikus részre oszlik, kizárólag kedves viccelődések tárgya. A gyerekek például egy időben élénken figyelték tanév végén, hogy a katolikusoknak vagy az evangélikusoknak jobb-e a bizonyítványuk.


 

Zsuzsanna: A katolikus fiaink evangélikus gimnáziumban érettségiztek, de a kedvenc tantárgyuk a katolikus hittan volt. Nálunk az efféle keveredések természetesek. Az egyházi hagyományainkból pedig közös családi hagyományt formáltunk, megtanultuk egymás imáit, énekeit. Ami a hitigazságokat illeti, azt hiszem, a leghelyesebb alapállás az, hogy az igazság az Úristennél van, mi nem vagyunk a letéteményesei, legfeljebb együtt kereshetjük. Sok problémát meg lehet előzni ennek belátásával egy ökumenikus házasságban.

 

Imre: Egy kedves pap nyugtatgatott egyszer, és arra kért, hogy legyek türelmes. De megmondtam neki, hogy ez ügyben én nem vagyok képes türelmet tanúsítani, mert elkeserít, hogy a keresztény egységről a többség csak beszél, de történni semmi sem történik. Meg azt mondják, hogy imádkoznak érte. De imádkozni is kevés: találkozásokra, párbeszédre, tettekre, a hozzáállásunk teljes megváltoztatására, az előítéletek leküzdésére van szükség.

 

Zsuzsanna: Elképesztő, hogy huszonöt évvel a rendszerváltás után még mindig itt tartunk! A pártállam irtotta az ökumenét, mert a keresztények megosztása volt az érdeke. Azóta viszont senki és semmi sem tart vissza bennünket attól, hogy egymásra találjunk, megkeressük az összekötő szálakat, és együtt lépjünk fel jó ügyek érdekében, hogy só és világosság legyünk a világ számára. Egy imaheti eseményen óriási hatással voltak rám Vértesaljai László jezsuita szavai, aki – miután hálát adott a közös ima és igehallgatás lehetőségéért – azért imádkozott, hogy még a mi életünkben lehetővé váljon a közös úrvacsora, hogy együtt ülhessünk az asztal körül, amely a közös mennyei lakoma előképe. Imre és az én közös életemnek fájdalmas hiánya, hogy ez ma még nem lehetséges.

 

Imre: Az elmúlt évtizedekben néhány kitüntetett, ünnepi pillanatban – például lányaink és Laca konfirmációján, a fiúk bérmálásakor – kivételt is tettünk, mert annyira fontosnak éreztük, hogy ott és akkor egészen együtt lehessünk jelen. És kiemelten fontos a szüleink – a nagyszülők – enyhülése, alkalmazkodása. Lelkész apósom anyósommal együtt részt vett a fiúk bérmálkozásán, és nagyon szépen köszöntötték őket.

 

Zsuzsanna: Amikor Imre édesanyja meghalt, az imakönyvében találtam egy általa leírt imádságot. A saját szövegemre ismertem benne, amelyet egy evangélikus tévéműsorban mondtam el egyszer!

 

Melyek voltak azok az alapelvek, amelyekben már a kezdet kezdetén megállapodtak? Hogyan döntöttek a gyermekek vallási nevelése, iskoláztatása, hitéleti programjai ügyében? Hogyan állapodtak meg arról, hogy mit mondanak a gyerekeknek a legfőbb hitigazságokról? Volt-e bármilyen kérdés, amelyben nehezen tudtak egyezségre jutni?

 

Zsuzsanna: A keresztelések ügyében az első két gyermek megszületése után lezajlottak és nyugvópontra jutottak a viták a szűkebb és a tágabb családban. A szüleink, ha nem is könnyen, megértették, hogy a mi boldogságunkat ebben a kérdésben és általában is az egymás iránti hitbéli nyitottságunk szolgálja. Az iskolaválasztás terén pedig könnyű dolgunk volt: mindketten azt tartottuk fontosnak, hogy egyházi iskolába járjanak a gyermekeink. A nagyok általánosba ökumenikus intézménybe, a kispesti Reménység iskolába jártak, ahol Imre tanított, gimnáziumba pedig négy gyermekünket a két evangélikusba írattuk be, saját választásuk alapján.

 

Imre: Lelkész apósomnak volt egy fontos, számomra megvilágító erejű mondata egyszer. Azt mondta: „Elfogadom, hogy számodra a katolikus hagyomány a mérvadó, de gondolj bele: ebből az 1517 előtti másfél ezer év a mi hagyományunk is!” Zavar, hogy sok evangélikus ezt a gazdag közös hagyományt negligálja, egyszerűen kidobja az ablakon. Ezért mi ketten – Zsuzsó mint művészettörténész, én mint zenetanár – kezdettől törekedtünk arra, hogy a gyermekeinkkel minden kincsét megismertessük a keresztény kulturális örökségnek. Hogy számukra összeérjen, sőt egységben legyen, amiket sokan vagy az evangélikus, vagy a katolikus skatulyába tartozó értékekként kezelnek.

 

Zsuzsanna: De ez nem jelentette azt, hogy nem beszéltük meg időnként itthon, mi a katolikus tanítás, mi az evangélikus, miben térnek el egymástól. Fontosnak tartottuk, tartjuk, hogy egymás meggyőződésének tiszteletére neveljük a gyermekeinket.

 

Imre: Rossz ugyan- is, ha valaki azt keresi, miben határolódhat el a másik felekezet tagjaitól, és lekicsinylő megjegyzéseket tesz rájuk. Például olyasfélét, amit én hallottam nemrég: „Evangélikusok? De hát nekik még miséjük sincsen!” Az ökumené teljes félreértése, ha azért imádkozunk, hogy a másiknak végre jöjjön meg az esze, és térjen át a mi felekezetünkbe.

 

Az ökumené alapproblémái közé tartozik, hogy nincs bennünk valódi fájdalom a szétszakítottságunk miatt. Sőt, talán még örülünk is, hogy nem találkozunk túl gyakran „másképpen keresztényekkel”, mert tartunk tőle, hogy abból csak bonyodalmak származnának. Önöknek milyen sajátos szempontjaik vannak ezzel kapcsolatban? Hogyan alakította a saját egyházukról Önökben élő képet, hogy a házastársuk egy másik egyházhoz kötődik?

 

Zsuzsanna: Egy ökumenikus családban nagyobb a fájdalom emiatt, mint általában, mert a megosztottság a mi szempontunkból, akik a legszorosabban összetartozunk, elfogadhatatlan, botrányos dolog. Az pedig, hogy a másik egyházának értékeit megismertük, kritikusabbá tett bennünket a saját egyházunkkal szemben.

 

Imre: Az egész kereszténység hitelét veszti egyházaink megosztottsága miatt. Ezt vegye mindenki magára, mert mindannyian egyenként okai vagyunk, hiába próbálja a többség másokra hárítani a felelősséget. A családunk viszont ebből a szempontból – és ezért nem lehetünk elég hálásak – oázis, amelyet nem befolyásol a felekezeti szétszakítottság botránya.

 

Egy bizonyos vallási hagyományban felnőni egész életre kiható élményegyüttest, meghatározó tapasztalatokat, szellemi és spirituális hatásokat jelent, amelyeknek komoly közük van az azonosságtudatunkhoz. Egy ökumenikus házasságban ezért mintha a kör négyszögesítését kellene megkísérelni, hiszen jó lenne, ha önmagunk is maradhatnánk, de a házastársunkkal is szeretnénk minél jobban azonosulni. Önöknek hogyan sikerült ezt az ellentmondást feloldani? Hogyan hatja át a családjukban a két hagyomány egymást?

 

Imre: Mindig templomba járó ember voltam, és gyakran be-bementem egyedül is; nem feltétlenül azért, hogy átgondoljak, Istentől megkérdezzek valamit, csak hogy ott legyek, csendben leüljek. Kötelességtudóan eljártam misékre is, de hogy miért járok, nem igazán tudtam. A Zsuzsóval kötött házasságom érdekes módon megerősítette bennem a katolikus gyökereimhez való ragaszkodást, sőt fontosabbá és tudatosabbá tette ezt a kötődést, mint korábban volt. Olyasmi ez, mint amikor egy magyar fiatalember norvég lányt vesz feleségül, és éppen ennek hatására kezdi el a magyarsága foglalkoztatni, noha korábban nem igazán törődött vele, hanem adottságként tekintett rá.

 

Zsuzsanna: Imre keresztet vet a lutheránus templom előtt is, és mindketten tudjuk, hogyan kell a másik templomában viselkedni, alkalmazkodunk az ottani szokásokhoz. A húsvéti körmeneten pedig kifejezetten szeretek vele részt venni. Az sem okoz számomra problémát, hogy a katolikus templomban időnként le kell térdelni, keresztet kell vetni. A keresztvetés egyébként kezd az evangélikus egyházban is terjedni, akárcsak a kiengesztelődés, a „köszöntsétek egymást a béke jelével” kézfogás. Ez is annak szellemében történik, amiről az 1517 előtti közös hagyománnyal kapcsolatban már beszéltünk.

 

Milyen emlékezetes élményekre, esetleg szervezési nehézségekre tudnak visszaemlékezni a család életéből annak kapcsán, hogy kétfelé is elkötelezettek?

 

Imre: Karácsonyi családi hagyományunk része, hogy együtt veszünk részt az evangélikus istentiszteleten.

 

Zsuzsanna: A nagypénteki passiót pedig együtt énekeljük a katolikus kőbányai lengyel templomban, amelynek Imre az énekes kántora – de utána az evangélikusoknak rohanniuk kell, mert náluk meg a fiatalokkal ők olvassák fel a passió szövegét. Jobb lenne, ha együtt lehetnénk.

 

Imre: Néha úgy érzem, amikor egyedül ülök a templomban, hogy majdnem olyan szerencsétlen vagyok, mint akiknek senkijük sincsen, és azért nincs mellettük a padban senki…

 

Zsuzsanna: A Szent György-templom újságját együtt szerkesztettük, az evangélikus gyülekezet kórusát Imre vezeti, a keresztgyermekeink között katolikusok és evangélikusok egyaránt vannak. Tavalyelőtt csak Imre és katolikus Misi fiunk ért rá a családból, amikor az evangélikus templom pincéjét elöntötte a víz, és azonnali segítségre volt szükség. Bennünk egységben van a két egyház, és mi is egységesek vagyunk az egymás egyházai iránti nyitottságban, kötődésben. Szívemből szólt Ferenc pápa múlt év novemberében. Amit Bartholomaiosz pátriárkával találkozva mondott, akár mi is mondhatnánk Imrével: „Örömünk abban áll, hogy közösen rábízzuk magunkat Isten hűségére, ami alapját jelenti temploma újjáépítésének, az egyháznak.”