Együtt leszünk igazán készek
Fotó: Kissimon István

 

Mohay Tamás: Az utóbbi néhány generáció ideje alatt sokat változott, átrendeződött a házasság belső minősége, tartalma – akár intézményként tekintünk rá, akár úgy, mint egy embereket összetartó, eleven kapcsolatra. Évszázadok óta benne van a házasságkötési szertartás szövegében a kérdés: Jól megfontoltad-e Isten előtt szándékodat, és szabad elhatározásból jöttél-e ide, hogy házasságot köss? Amire azt feleljük: igen. Ám régen annyi minden korlátozta a szabad döntést, hogy feltehetjük a kérdést: vajon hány házasság volt valóban érvényes szentségi házasság? Gazdasági érdekek, hatalmi viszonyok, a származás, a szülők döntése szabta meg, ki kivel köthette össze az életét. A XX. század második felétől e kötöttségek elkezdtek lefoszlani a házasságról, és ma nincsenek olyan áthatolhatatlan falak ember és ember között, mint hatvan–száz évvel ezelőtt. Megtisztult, igazibb, szerető szemmel nézhetek ma magamra és a másikra.
Keresztes Ilona: Vannak, akik idealizálják a régi paraszti világot és a régi családmodellt, de az egyáltalán nem volt ideális. Egy kemény világ működőképessé tétele és a túlélés érdekében nagyon szigorú keretek között csordogáló élet volt.
M. T.: Akkor is volt boldogság és öröm, de semmiképpen nem volt irigylésre méltó élet. Sokan nosztalgiával gondolnak arra az életformára, és azt hiszik, ha elköltöznek a „kőtengerből” vidékre, biztosan egészségesebb emberi kapcsolataik lesznek – ez persze lehet, de a helyváltoztatással nem változnak meg automatikusan a kapcsolatok is.
K. I.: Bizonyos szempontból persze megkönnyítették a párválasztást a társadalmi kötöttségek, az, hogy a szülők kijelölték a fiataloknak a házastársukat. A ma birtokunkban lévő szabadság, az egyéni döntés lehetősége ijesztő távlatot nyitott. Most kell megtanulnunk élni ezzel. Amikor azt látjuk, hogy gondok vannak a családokban, tudnunk kell, hogy valójában nem maga a házasság van válságban, hanem nem bánunk még elég jól a szabadsággal. De változik az egész emberi élet tudatossága: a párkapcsolatainkban is helyet kapott például a lélektan, a személyes önismeret. És a házasság hetéhez hasonló programok is alkalmat adnak a tanulásra.

A házasság hete arcaiként elsősorban mit szeretnének átadni az embereknek?
K. I.: Sok fiatal azt gondolja, hogy a házasság veszélyes terep, aknásított mező, ahol már elvérzett a nagynéni, a szomszéd, a kolléga… és nem mernek rálépni. Ráadásul ma is él a tévhit, hogy az idő elő­re­ha­lad­tá­val minden egyre rosszabb lesz, és a modern világban romlanak az emberi kapcsolatok. De ez nem igaz – az életet azok alakítják, akik éppen élik, és mindenki élete lehet a saját döntése alapján rosszabb vagy jobb, mint az előtte járóké. Bátorítani szeretnénk a fiatalokat, hogy a házasság boldog állapot, s akkor se féljenek tőle, ha nem érzik késznek rá magukat, hiszen soha nem vagyunk készen. Mi magunk sem, bár huszonhét és fél éve vagyunk házasok, és akik ránk néznek, azt gondolhatják, mindenünk megvan: boldog kapcsolat, négy gyerek, lakás, hivatás… De annyi minden ismeretlen áll még előttünk is, a személyiségünk is épülőfélben van, és mi is folyamatosan tanulunk másoktól. Készülünk arra, amit nem ismerünk: milyen anyósnak, apósnak, nagyszülőnek, betegnek, öregnek lenni. Biztatni szeretnénk a fiatalokat, hogy induljanak el az életben, ne féljenek rálépni az elköteleződés útjára. Sokszor láttuk, hogy amikor egy pár összeházasodik, megfogják egymás kezét, és közösen lépnek az életbe, feloldódik bennük az ideiglenesség, a bizonytalanság, melyre korábban esetleg kifogásként hivatkoztak, és amely visszatartotta őket a házasságkötéstől.
M. T.: Sokan gondolják, hogy majd egyszer, mindenféle egzisztenciális feltételek megteremtése után lesznek készen arra, hogy találjanak egy másik kész embert, akivel összekötik az életüket. Ám a saját növekedésünk együtt történik a másikéval: a házasságon belül leszünk igazán készek. A teremtéstörténet igazságát mi is megtapasztaljuk az életünkben: nem jó az embernek egyedül – ketten vagyunk egyek.

Milyen lehetőségeket látnak a hétköznapokban arra, hogy bátorítsák a fiatalokat, esetleg segítsenek másoknak házasságuk ápolásában?
M. T.: A legbelső kör, akiket segíthetünk ebben, természetesen a gyerekeink, akiknek végigkísérjük az életét. Ezután ott vannak a barátok, ismerősök, akikkel beszélgetünk ezekről a témákról, és így támogatjuk egymást. Van egy távolabbi kör, akikkel nincsen közeli kapcsolatunk, de közvetíthetünk feléjük erről valamit előadások, tanúságtételek formájában. És vannak, akikkel egy szót sem váltunk házasságról, de akik számára átcsillan valami mind­abból, amit a há­zas­kap­cso­la­tunk­ban megélünk – és talán ez a legfontosabb.
K. I.: Gyermekkorunktól kell, hogy felépüljön, kik leszünk nagyszülőkorunkban. Ránézek Tamásra, és látok benne kicsit az apukámból, kicsit a nagypapámból, s a kapcsolatunkban van jó adag a szüleim kapcsolatából; minták – jó és rossz is – ismétlődnek. Akkor tudjuk leküzdeni a nehézségeket, ha gyerekkortól készülünk arra, hogy majd házasságot kötünk. S ez nem embertől elrugaszkodott gondolat, mert erre a gyerekek bizony készülnek. A mesék világa tele van szerelmekkel, házasságkötésekkel, a gyerekek azonosulnak a királylányokkal és a királyfikkal, és elképzelik, hogy élethosszig tartó házasságot kötnek, ami csodálatos lesz. A felnőtté válás során viszont olyan mintákat látnak maguk körül, hogy végül úgy hiszik, nem lehet ezt jól csinálni.
De gondoljunk Holle anyó meséjére, amelyben a csúnyábbik lány elirigyeli a szép testvértől, hogy aranyba öltözve tér haza. Kifaggatja, pontosan mit csinált, és ő is azt teszi: elvágja a kezét, az orsót a kútba ejti, utánaugrik, majd elindul az úton… De egészen más lesz az eredmény, mert nem egy cselekvéssort kell lemásolni, hanem mindenkinek magában kell kialakítania a megfelelő hozzáállást az emberekhez: a testvérekhez, a szülőkhöz, a barátokhoz és a szerelmekhez.

A hét programjai között lesz egy pódiumbeszélgetés, amelynek a témája a hűség. Az Önök számára mit jelent?
M. T.: A hűség kifejezésnek van egy olyan asszociációs köre, hogy az lehúz, láncra ver. „Bebujtattál engemet talpig nehéz hűségbe” – írta ­József Attila. Én inkább a bizonyosság részét érzem át a hűségnek: zsigerekig menően biztos vagyok abban, hogy Ili a társam. És ez egyben szabadság is, hiszen a bizonyossággal sok korábbi aggodalom, félelem, hiányosság, amit gyűjtögettem magamban, elmúlt.
K. I.: Minden kapcsolat ki van téve támadásoknak, több oldalról is. A felbukkanó harmadik csak az egyik fajta kísértés. A mi házasságunkban például szükség volt arra, hogy a szélesebb családon belül hűségesek legyünk egymáshoz: kiálljunk egymás mellett, amikor a másikat bántás érte. Kell a hűség akkor is, amikor egyikünk valamilyen gyengeséggel küzd. Mindketten voltunk már betegek, és ilyenkor az ember kifordul önmagából, erőtlen, nehézkes és csúnya. És ebben a helyzetben a hűséges szeretet az, ami konkrétan tartja bennünk a lelket. Végül pedig a hűség nemcsak a jelenben fontos, felkészít a jövő nehézségeire is. Abban a tudatban élek, abban a meggyőződésben állok, hogy bármi történik is holnap, Tamás nem fog magamra hagyni, ahogyan én sem fogom őt.

HazassagA házasság hete mottója: aki keres, azt megtalálják…
M. T.: Jézus mondja: keressetek és találtok (vö. Mt 7,7 és Lk 11,9). Nem mindegy azonban, hogy mit keresünk – az evangéliumi felszólítás Istenre, a valódi lényegre irányul. Abban, hogy keressetek és megtalálnak, egyrészt benne foglaltatik, hogy tiszta szívvel, őszintén az igazit kell keresni, másrészt, hogy ha lesz valaki, aki a társunkká válik, az nem a mi erőfeszítésünk eredménye. Isten vezeti hozzánk a másikat. A párkapcsolat kétszemélyes játék, és ez igaz már az egymásra találásra is – hagynom kell magamat, hogy megtaláljon, akinek én való vagyok. Ugyan­akkor ez nem passzivitás, azt találják meg, aki keres, aki készül, aki nem bújik álarcok mögé, hanem valódivá formálja magát.
K. I.: Az ima természetéhez hasonlít ez: ha az ember csak mondja, mondja, és elfelejti becsukni a száját és kinyitni a fülét, akkor nem biztos, hogy meg fogja hallani Isten üzenetét. Az ember persze keresi a másikat, de a keresésnek és a csöndes, figyelmes ráhagyatkozásnak együtt kell meglennie.

Hogy találtak egymásra?
K. I.: Énekeltünk: Tamás egy vegyes kórusban, én egy nőiben, a Szilágyi Erzsébet Női Karban, amit Tamás édesanyja, Mohayné Katanics Mária vezetett. Éppen harminc évvel ezelőtt a kórus Mária néni lakásán karácsonyozott, és ott jöttünk össze Tamással. Korábban is találkoztunk már, fellépéseken, versenyeken, beszélgettünk is, de addig nem láttuk meg egymást igazán.
M. T.: Titokzatos dolog ez, és azóta is próbáljuk megfejteni, mi történt. Kicsit olyan, mint amikor lehull a hályog az ember szeméről. Abban, hogy „aki keres, azt megtalálják”, az is benne rejlik, hogy eljön egy pillanat, amikor a látásunk feltisztul, és akiben addig nem, abban meglátjuk az igazit. Ez isteni ajándék, belénk helyezett kis szikra.

A házaspárkapcsolat folyamatos törődést igényel. Van, amire tudatosan figyeltek, esetleg van olyan módszer, amit alkalmaztak a nehéz élethelyzetekben?
K. I.:

Meg kellett tanulnunk a másikat, mert pusztán az, hogy szerelmesek vagyunk egymásba, és jókat tudunk beszélgetni, nevetni, önmagában kevés a hétköznapokban.

A közös élet sok olyan helyzetet hozott, amelyben meg kellett tanulnunk a másik szokásait, és meg kellett tanulnunk tolerálni egymás dolgait.
Nagyon fontos a tudatos konfliktuskezelés. Amikor a harag és a bánat elönti az embert, és az érzelmeitől vezérelve védekezik, támad, akkor nagy sebeket okozhat a másiknak. Nekünk óriási segítség volt a Házas Hétvége, ahol konkrét technikát tanítottak arra, hogyan beszéljünk egymással konfliktushelyzetben. Az énközlés – ne a másikat vagy a tetteit bíráljam, hanem arról beszéljek, hogy én mit érzek, gondolok – szinte már közhelyes tanács, és eleinte kicsit didaktikusnak is tűnt nekünk, de később rájöttünk, hogy nagyon sok bajt megelőzött.
M. T.: Mindig nagyon szerettünk beszélgetni, együtt tölteni az időnket, így erre napi szinten nem kellett külön figyelmet fordítanunk. De arra minket is megtanítottak, hogy nászút nem egy van, hanem minden évben el kell menni kettesben hosszabb időre. Nem szabad addig várni, amíg a gyerekek már kinőnek a kezünk alól, mert akkor már jó eséllyel annyira besavanyodtunk, eltávolodtunk, hogy késő lesz a kapcsolatunknak. Nekünk a második fiunk volt egészen kicsi, amikor ezt elkezdtük. Ha nehéz megteremteni a feltételeket, vagy ha nem tudnak segíteni a nagyszülők, akkor biztosan akad egy megbízható barát, aki vigyáz a gyerekekre. Mi, ha csak tehettük – édesanyám sokat segített ebben –, minden évben megszerveztük, hogy néhány hétvégére, esetleg egy hétre elutazzunk, hogy legyen kettesben töltött időnk.

Mindketten más területen ugyan, de az emberi lélekkel foglalkoznak. Mi az, amit a munkájuk révén tanultak meg az emberi kapcsolatokról, a házasságról, a családról?
M. T: A néprajzos élő emberi közösségekbe próbál belelátni, és abból él, hogy beszélget, kiváltképp idősekkel. Egy egyetemista, ha néprajzos, nagyságrendileg többet beszélget idős emberekkel, mint a kortársai. Úgy nő fel, hogy állandóan gyakorolja a megértést. Hiszen értenie kell, mit mond a másik, aki más nyelvjárásban szól, más a szava járása, más a gondolkodása, máshogy nevelték. A tanítás is megértésre nevel, hiszen a diákok is mind mások, a „maguk nyelvén” beszélnek. És a másik megértése rengeteget segít a párkapcsolatban is.
K. I.: A családi műsor szerkesztése azt az illúziót kelti, mintha sok család életébe belekerülnék, de bár meghallgatom a történeteket, valójában kívül vagyok. Azonban már ez is elég ahhoz, hogy lássam, milyen nehéz a családoknak a kisgyermekes időszak. Nagyon sok fiatal pár van nagyszülők híján, ahol pedig vannak, ott az élethosszig tartó munkavállalás miatt nem érnek rá segíteni. A fiatal házaspárok egy verklibe kerülnek, amelyből nehéz kijutni. Nem riogatni szeretnék ezzel, és nem jó, hogy a fiatalokat ijesztgetik a gyermekvállalás nehéz­ségeivel, és állandó rémületet keltenek e körül. A gyermekvállalás öröm, a szerelmemmel közös gyermekemet kézben tartani csodálatos boldogság, s az ember így a teremtés részesévé válik. Ám azt is tudni kell, valóban vannak nehézségek, amelyekre azonban nem az a megoldás, hogy ötvenéves korunkig a kamaszkori életünket konzerváljuk, és nem merünk gyereket vállalni, hanem hogy vigyázunk a kapcsolatunkra a kisgyermekes időszakban is, megpróbáljuk magunkat szabaddá tenni, és több időt tölteni kettesben.
Azt is a munkám során tanultam meg, mennyire fontos a másik létének feltétel nélküli elfogadása. Sokszor láttam, hogy ott, ahol ez hiányzik, mennyi szomorúság és emberi nyomorúság van. Fontos, hogy a házastársam és gyerekem is önmaga lehessen, lehessen más, mint én, mint az apja, mint az én apám, mint a testvére. Nem az a dolgom, hogy elképzeljem őt valamilyennek, és olyanná formáljam, hanem hogy feltétel nélkül szeressem, és minden szempontból támogassam a saját kibontakozásában. És ha nem farigcsáljuk egymást a saját képünkre és hasonlatosságunkra, hanem azt mondjuk, úgy vagy jó, úgy szeretlek, ahogy vagy, akkor ebben mindenki boldogsága megszületik.