Előbbiben még ezernyi díszítés közepette tekereg ide-oda a zenefolyam, utóbbi meglassított tempóban már csak módjával szórja sziporkáit, s az egyéni virtuozitást feláldozza a közös egész oltárán. S milyen jól teszi: Both Miklós a hazai folk-színtér legjobbjait nem szekundálni hívta, hanem együttgondolkodni. Szokolay Dongó Balázs (fúvósok), Lukács Miklós (cimbalom), Novák Csaba (nagybőgő) és Dés András (ütősök) pedig vette a lapot, és a kezdetben alkalmi együttműködés koordinátái olyan gyorsan beálltak a közös célra, hogy ripsz-ropsz album lett belőle. De még milyen!
A Csillagfészek kilenc tételét hallgatva az az érzésünk, hogy olyan finoman összeérlelt zenéről van szó, melyről hirtelen nem is tudjuk eldönteni, honnan szól. Felismerhetőek ugyan stílusjegyek ‒ egy népzenei gesztus, egy virágének beatzenei tisztasága, egy vad rock-fordulat, egy bartóki váltás ‒, ám ezek a zenei köznyelvi elemek olyan természetességgel simulnak egybe, ahogy az csak a legnagyobb szintetizáló mestereknél szokás. Igazi makulátlan gyöngysor a Csillagfészek, de a Kövek között klasszikus építkezése, a címadó dal groteszk harmóniafordulatai, az Erdő varázsos-titkos hangulata, A távozó fickándozó, ironikus rock and rollja, valamint A szerelemről és A túlsó part felé ködbe oldódó éteri tisztasága még e döbbenetesen erős dalcsokorból is kiragyog.
A hosszú hajú metálhéroszok és erdélyi népzene mellől indult Both Miklós egy ólomsúlyú Barbaro-lemez, két, komplexitásában lenyűgöző Napra-album és egy merengő Radnóti-korong után mostanság Kínába utazik, hogy ottani zenészektől tanulhasson. Világába a féktelen lendület, a túlzásig fokozott technikai fölény és a kifejezés gyomorszájon rúgó tömörsége mellé beköltözik a sallangok elegáns levetésére inspiráló egyszerűsödés. A Csillagfészek e letisztulási út fontos állomása: dalai mélyén a csipkés-fodros külső ellenére megrázó egyszerűség lakik.
