•
Öt üzenet nélküli hívás a rögzítőn.
Nem jut el hozzánk a várva várt hír.
Nem értesülünk a nagy eseményről,
majd csak négy nap után, mobilon.
Nem gratulálhatunk érkezésedhez,
nem tudunk még rólad, édes rokon.
•
Van, aki úgy érezte,
kívül van,
és tényleg kívül volt.
Van, aki úgy érezte,
belül van,
és tényleg belül volt.
Van, aki úgy érezte,
belül van,
és végleg kívül volt.
Van, aki úgy érezte,
kívül van,
és végleg belül volt.
Mert az van belül, aki
szívben van,
az összes többi nincs.
(Mindenki valakinek
szívében,
mindenki létezik?)
•
„Csillagok, rég láttalak!”
Köszöntem kedves mondatommal.
Fölnézni az égre, mintha először.
Fölfelé zuhanás. Döbbenet.
•
Íme hát: annyi év után megint
szüleim falujában nyaralok.
Éjszaka van. Egyikük már nem él.
Derékaljamból deszkák peregnek.
•
A falu parancsol. Mit parancsolsz, falu,
nekünk, városiaknak? Vagy fordult a kocka,
és jelenleg mi parancsolunk neked?
A falu néz. Át nem mész rajta
észrevétlenül. Működik a kutyák
jelzőrendszere. Anyám kertje rajta
a rés. Legalábbis az egyik,
a hegyek felől. Amióta Talpi
elment régi gazdája után.
A falu nem köszön. Csak magának.
Vagy csak nekem nem. De vissza igen.
•
Szeretek ceruzával írni. De miért?
Jó dolog az. Rajzolni, mondjuk, nem tudok.
Ceruzával tanulhattam a betűket. A grafitnyom
vélhetőleg hamarabb válik olvashatatlanná,
mint a tintáé. És jellemzően kiradírozható.
Van valami ideiglenes jellege.
Mintha közelebb állna az élethez.
Jobban illene a nyelv természetesnek érzett
használatához. Létezése kevésbé nyúlna túl
aktualitásán. Könnyebben megtagadható.
Ezt például… de hagyjuk ezt.
