A kiutat a helyi közösségek megerősítésében, a civil társadalom építésében véljük megtalálni. Az egyéni szabadság csak közösségben bontakoztatható ki, saját szabadságunk és méltóságunk csak együttes fellépéssel őrizhető meg. A tradicionális világban az emberek homogén csoportokban éltek és nagycsaládokban, azonos gyökereik voltak. Ugyanazt a nyelvet beszélték, ugyanazon rítusok és hagyományok szerint éltek, azonos volt az életmódjuk, és egyazon tekintélyt fogadtak el maguk felett. Szolidárisak voltak egymással. A modern társadalom ezeknek a többé-kevésbé természetes vagy családi csoportoknak a széteséséből alakult ki. A társadalom atomizálódott, az egyén pedig individualizálódott, és hedonista fogyasztóvá vált. A fejlettebb Nyugat-Európában mégis létrejött a polgári éthosz és a civil társadalom. Magyarországon a kiegyezést követően lendült neki a reformkorban megkezdődött, de a szabadságharc leverése után megszakadt polgári fejlődés. A XX. század kataklizmái – világháborúk, forradalmak, diktatúrák – széttördelték a polgárosodás folyamatát, rendszerváltások sora követte egymást, gyakran homlokegyenest ellentétes ideológiákkal. A szocializmus évtizedeiben elvetették a polgári értékeket, betiltották vagy perifériára szorították a civil és egyházi szervezeteket. Az erősen centralizált, paternalista pártállam mindenütt jelen akart lenni, mindent ellenőrzött. Minden társadalmi jelenség politikai felhangot kapott. Amikor a tervgazdaság tartalékai kimerültek, és működni kezdett a második gazdaság, egy sajátos „szocialista kispolgárosodás” ment végbe. Színre lépett az önző „Homo Kadaricus”. A rendszerváltozás után Magyarországon egy rossz hatékonyságú „elitdemokrácia” alakult ki, amely társadalmi bizalom hiányában és az állampolgárok részvétele nélkül működik. A társadalom pusztán hivatkozási alap, eszköz a politikai elit kezében. A rendszerváltozás után húsz évvel pontosan olyan kiszolgáltatott a társadalom, mint a Kádár-rendszerben. Ráadásul a civil szervezetekre is jellemző az átpolitizáltság, illetve a központi és helyi támogatástól való függés. Ez napjainkig tehertétele a hazai civil társadalomnak. A mai túlpártosodott országban rendkívül fontos a civil társadalom erősödése, ami demokratikus kontrollt jelenthet, erősítve a plurálisabb demokráciát. Korszakváltásra van szükség: civil társadalom megerősödésére, hogy végre valóságos és intézményesített párbeszéd alakulhasson ki az állam és társadalom között, s az elit-, illetve alattvalói demokrácia helyett részvételi demokrácia jöjjön létre hazánkban. Erős civil kontroll mellett a hatalom nem jutott volna ilyen erkölcsi mélypontra. Az elmúlt évek gőgös, korrupt és erkölcstelen kormányzása, az állítólag liberális és állítólag szocialista szemkilövetők felháborították az emberek jelentős részét. Megmozdult a civil társadalom. A politikai panamázók oligarchikus hálózata megérett a törvényes eszközökkel történő elszámoltatásra. A távlati cél azonban az, hogy az atomizált és kiszolgáltatott egyénből a közügyekben részt vevő polgár legyen, a szétesett tömegből pedig érdek-és értékvédő nemzet. Egy jól működő gazdaságban és demokráciában növekvő figyelmet kaphat a helyi, regionális sokszínűség. Ennek legfőbb biztosítékát a keresztény társadalmi tanítás értékrendjében és az ökoszociális nemzetgazdaság paradigmájában látjuk. Keresztény szellemű közösségeket kell építenünk. Emlékezzünk Jézus szavaira: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) A közösség nem elvont fogalom, hanem nagyon is kézzelfogható valóság. A beton összetevői: a cement, a sóder és a víz külön-külön nem nyújtanak védelmet, de együttesen erős falat alkotnak, amely sok mindennek ellenáll. Ugyanígy: az önzetlen együttlét adja a közösség erejét. Mert tagjai tudják, hogy „a szeretet több, mint az én igazságom, az egység értékesebb, mint az én okosságom”.
a szerző szociológus
