Eddig a leghosszabb ideig, harminckét évig IX. Piusz ült a pápai trónon (1846–1878). II. István viszont már megválasztása után két nappal meghalt, 752-ben. 1276-ban az is előfordult, hogy egy év alatt háromszor ült össze a pápaválasztó konklávé. A múlt században I. János Pál mindössze harminchárom napig volt pápa, 1978-ban.
A római püspököt eleinte a környékbeli püspökök közreműködésével az egész római nép, a világi hívők és a klérus együttesen választották. A választók köre azután fokozatosan szűkült. 1059 óta kizárólag a bíborosok testületét illeti meg a pápaválasztás joga. A római klérusnak és a népnek csak utólagos hozzájárulási joga volt, III. Sándor pápa azonban 1179-ben ezt is eltörölte. A bíborosok száma a középkorban ötven körül volt, a XVI. század végétől hetven lett. A testület ritkán volt teljes, a középkorban nem egy esetben a húszat sem érte el a pápaválasztó bíborosok száma.
1241 és 1243, majd 1268 és 1271 között több mint húsz hónapig üresen állt a pápai szék, mert a bíborosok nem tudtak megegyezni a választandó pápa személyében. Ezért az 1274-ben ülésező II. lyoni zsinat elrendelte konklávéban (a clavis „kulcs” jelentésű latin szóból; konklávé – cum clave – azt jelenti: „kulcsra zárt”) történő választást. Az ülésezések idejére a bíborosokat a minimális kiszolgáló személyzettel együtt elzárják a külvilágtól, amellyel egyáltalán nem érintkezhetnek. A lyoni zsinat úgy rendelkezett, hogy a bíborosoknak annál szűkebb ellátást kell adni, minél tovább tart a választás, és a széküresedés ideje alatt semmiféle jövedelem nem illeti meg őket. Az új pápa megválasztásához 1179 óta kétharmados többség kell. A pápaválasztó konklávé néha az újkorban is hónapokig tanácskozott: 1740-ben például több mint hat hónap után választották meg Lambertini bíborost (XIV. Benedek).
1996-ig a választás történhetett kompromisszum útján vagy egyhangú közfelkiáltással is, mintegy természetfeletti sugallatra (inspiratio). Ez történt 1585-ben, midőn a legesélyesebbnek tartott – de a spanyol király által megvétózott – jelölt, Alessandro Farnese a szavazás előtt felkiáltott: „Van pápánk, hódoljunk előtte!”, s leborult Montalto bíboros (V. Sixtus) előtt, a többiek pedig követték példáját. Ezt 1996-ban II. János Pál eltörölte, ettől kezdve csak titkos szavazással történhet a választás.
Az első századokban az egyház elvileg bármely felnőtt férfi tagjából lehetett pápa. Ez elméletileg napjaink egyházában is így volt, egészen 1996-ig. Rómában csak 769-ben hoztak olyan határozatot, amelynek értelmében világi személyt nem lehetett pápává választani, csak klerikust. A kora középkor pápáinak esetében fordult elő az, hogy megválasztásukkor csak diakónusok, azaz szerpapok voltak, s ezután szentelték őket áldozópappá, majd püspökké. 1389 óta minden pápát a bíborosok közül választottak. Gyakran kerültek szerzetesek is a pápai trónra, de jezsuita idáig még egy sem.
A választásba a történelem folyamán gyakran a világi hatalmak is beleszóltak. A VI. és VII. században a pápa bejelentette megválasztását a bizánci császárnak, s csak a császári megerősítés után került sor a beiktatásra. Később Nagy Károly és utódai, valamint a X–XI. században a német-római császárok gyakoroltak döntő befolyást a pápaválasztásra, sőt nem egy esetben ki is nevezték a pápát. A XIV. század elején francia befolyás következett. A közvetlen beavatkozás a középkor végén megszűnt. A katolikus uralkodóknak a választás előtt joguk volt tiltakozni egyes jelöltek ellen. Utoljára 1903-ban Ferenc József osztrák császár és magyar király élt ezzel a lehetőséggel, Rampolla volt bíboros államtitkárral szemben. Az ekkor megválasztott X. Piusz megszüntette a vétójogot.
A X. század óta van szokásban, hogy a pápa valaki más nevét veszi fel. A névválasztás gyakran egyúttal programot is jelent. A XI. században a reformot előkészítő pápák sorra őskeresztény elődeik nevét vették fel, jelezve ezzel, hogy az ősegyház tisztaságához kívánnak visszatérni. A jelenkorban I., majd II. János Pál névválasztása jelzi, hogy a zsinatot kezdeményező és lezáró két előd művét kívánják folytatni. A leggyakoribb pápanév a János (23), de Benedek (16), Gergely (16), Kelemen (14), Leó (13), Ince (13) is sok van, az újabb korban pedig gyakori a Piusz név (12). A Ferenc nevet idáig egyetlen pápa sem választotta. A Péter nevet az apostol egyetlen utóda sem viselte.
A tiara, amellyel a pápákat 1963-ig koronázták, a IX. és XIV. század között alakult ki. Eredetileg fehér, süvegszerű fejfedő volt. A pápák a bizánci császári szertartásrendből vették át a VII. században. A süveg aljára a IX. században egy drágakövekkel díszített abroncs került, amely a XIII. század végén kettős, majd 1303-ban hármas abronccsá bővült, a pápák hármas – papi, tanítói és kormányzói – hatalmát szimbolizálva. VI. Pál pápa koronázása után tiaráját a szegényeknek ajándékozta. II. János Pál óta a pápakoronázás szertartásában a pallium tölti be a tiara szerepét.
A szerző történész
