– Miért, Önnek nincs? Egy múlt évi interjúban így beszélt a regény „történelemfilozófiai vonulatáról”: „Szántó György jut eszembe, az első kiadóm, a Maecenas tulajdonosa; ő mondogatta, hogy ha nyugdíjba megy, akkor ír egy olyan könyvet, ami csak arról szól majd, hogy a széthúzás miként vonul végig a magyar történelmen a honfoglalástól kezdve.”
– Ez valóban nagy téma, engem több évtizede, húsz-huszonöt éves koromtól foglalkoztat, ezért sokat olvastam róla. Már Bonfininál is arról van szó, hogy Rákos mezején oligarchák klikkjei alkudoztak és ígértek fűt-fát annak érdekében, hogy a nekik tetsző személy legyen a király. És bárhová nyúlunk a magyar történelemben, ez van. A szabadságharcra vonatkozóan is, ahogyan ez a regényben is megjelenik. Kossuthról sokan sokfélét gondoltak, nem volt egy egységes nép egységesen tisztelt hőse. Vele kapcsolatban is meg akartam haladni az egyoldalú szemléletet, ám a források, amelyek ebben segíthetnének, szegényesek. Én mindenesetre igyekeztem mindennek alaposan utánajárni. A történelmi jelző ellen azért tiltakozom, mert nagyon nem szeretném, ha bárki a mai politikai csatározások leképezéseként tekintene a Kossuthkiflire.
– Milyen felismerésekkel gazdagodott az alkotás során?
– Ilyen volt például az, hogy a felvidéki szlovákok teljes mellszélességgel a szabadságharc ügye mellé álltak. És még sok egyéb apró érdekesség, amelyek azonban talán csak számomra izgalmasak. Régi katonai térkép alapján dolgoztam, mert az volt a dilim, hogy mindennek stimmelnie kell, amit leírok. A regény hősei útjuk során rengeteg vízen kelnek át, és én nagyon adtam arra, hogy csak arra haladjanak, ahol valóban volt híd. Engem leginkább a hétköznapi élet részletei érdekelnek. Arra vágyom, hogy a bőrömön érezzem az egykori utak porát, és ily módon minél hitelesebben átadhassam az olvasónak, amit abból a korból megértettem. Főként a korabeli irodalmi alkotásokból lehet sokat meríteni e téren.
– Milyen reflexiókra indítja a regény óriási népszerűsége? Leginkább minek tulajdonítja?
– Óriási népszerűsége lenne? Nem tudom, hogy így van-e. Talán az irányított rá az átlagosnál nagyobb figyelmet, hogy filmsorozat készül belőle. Nekem azonban egyébként is megvan a magam olvasótábora, amelyre mindig számíthatok. Igaz ugyan, hogy a Kossuthkiflinek már a harmadik kiadása is megjelent, de ugyanez történt a Cserna-Szabó Andrással írt könyvünkkel, az Ede a levesbennel is, vagyis a siker mértéke semmiképpen sem tűnik számomra kirívónak.
– Ön is sokat emlegeti, a kritikák is minden esetben kitérnek a regény nyelvi finomságaira. Bevallom, ha kéziratban elém tették volna, nem jósoltam volna sikert ennek az alkotásnak, mert túl sokat kíván a mai, gyakran félanalfabéta olvasótól, aki könnyen fogyasztható olvasmányra vágyik, és nem rejtvényfejtésre. Ön és a kiadó miért hitt benne, hogy sikere lehet?
– Nem hittem benne, de az ellenkezőjétől sem tartottam; egyáltalán nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Mert ezt egyszerűen nem lehet, nem szabad figyelembe venni. Különben bulvárt írna az ember, ha megy neki. Hallom persze én is, hogy egyre kevesebb könyvet vesznek az emberek, mondják például a bölcsész fiaim. Nemrég beleolvastam egy nagyon sikeres magyar bulvárregénybe: egészen elképesztő, dermesztő mondatok vannak benne. Annak a szövegnek biztosan nem volt szerkesztője. Engem nem érdekel, hogy milyen korban élek; amíg kedvem van, írok.
Négy éven át dolgoztam a könyvön, többször leálltam, becsődöltem vele. Az első megtorpanásomat az okozta, hogy miután húsz oldallal kész lettem, nagy lelkesen odaadtam a szöveget akkor elsőéves, sokat és kedvvel olvasó egyetemista fiamnak. Azzal adta vissza, hogy ezt ő sem érti; szótár kéne hozzá, és barokkosan túltengő, ezért kissé le kellene butítani. A kiadó pedig csakugyan szószedetet közölt volna a könyv végén, hogy az ismeretlen szavaknak utánanézhessen az olvasó. Ebbe azonban nem mentem bele. Játékosság, gunyorosság és kegyetlenség (például gyilkosságok leírásai) jól megférnek egymással ebben a regényben.
– A játékosság és a kísérletezgető hajlam néha mintha kiterjedne még a koncepcionális elemekre is, amilyenek például a történeten végigvonuló csodák vagy „csodácskák”, például a terülj, terülj asztalkám.
– A meseszerű, népmeséinkből vett elemek jól illeszkednek a „hazafias kalandregény” koncepciójába. A csodák egységbe foglalják a könyvet; ezt a szerepüket szerintem jól betöltik, és az arányuk sem eltúlzott. A regény cselekménye nyolc nap alatt játszódik le, én azonban időtleníteni próbáltam. „Magyarság-keresztmetszet” bemutatására törekedtem, és nem csak a szabadságharcról akartam írni. Szívem szerint még ennél is sokkal meseszerűbbre írtam volna a Kossuthkiflit, mert a mesei motívumok révén véltem elérhetőnek, hogy a történet túlmutasson önmagán. Erről azonban lebeszéltek, azzal az indokkal, hogy túl bonyolulttá tenné acselekményt, és követhetetlenül szerteágazó utalásrendszert alakítana ki. Ma már legszívesebben újraírnám a regényt, ezt a vonulatot megerősítendő. Lehet, hogy egyszer meg is teszem majd.
– A meghaló emberek lelke a regényben mindig kiröppen a testükből, és látható is: szeme, szárnya van. Ennek jelentéséről valahol így beszélt: „Ezeket a mozzanatokat a magyarság folytonosságának parabolájaként kezeltem. Mondhatjuk tehát, hogy minden rossz, ami megtörtént, valahol értelmet nyerhet. És fordítva!” Kérem, magyarázza ezt meg!
– Senki, egyetlen lélek sem vész el, a meghaló emberekből valami itt marad, így ma is itt van velünk minden magyar, aki valaha is élt – ezt a gondolatot akartam átadni a kiröppenő lelkek ábrázolásával.
– Keresztény kulturális lap kérdezőjeként engem az is érdekelne, hogyan viszonyulnak ezek a transzcendens elemek a vallási hithez.
– A nép egyszerű gyermekei számára magától értetődő volt, hogy a túlvilági eredetű események mindennaposak. A regényben ebbe, a paraszti hiedelmek világába helyezkedtem bele. Nem kell messzire mennem személyes példákért sem, mivel magam is ilyen környezetben, Hajdúhadházon gyerekeskedtem, ahol annak idején még petróleumlámpával világítottunk. És ahol olyankor, amikor a szekrény, noha senki sem nyúlt hozzá, megnyikordult, nagyanyám mindig így sóhajtott fel: „Elhunyt édesanyám már megint itt van velünk!” Nádudvaron, ahol egyszer pár éve megszálltam, hasonló hiedelemmel szembesültem: a házinénink este figyelmeztetett: ne ijedjek meg, ha éjjel „meglegyeződik” az arcom, mert a házban kísértetek vannak. Zöldvendéglő című könyvemben sokat írtam erről a babonás közegről.
Más lapra tartozik a vallási hit kérdése, amely mint kapaszkodó sokak számára újra fontos ebben a zavarodott korban. Az biztos, hogy fordulatra van szükség, mert a nihilizmus, a pénzvallás uralma megnyomorítja a lelkeket. De hogy a régi vallási formák helyébe mi jön majd, az szerintem ma még megjósolhatatlan.
– Történész barátom mondta: Kossuth és Petőfi népmesei hőssé válása számára azért érdekes, mert valami radikálisan új jelenik meg vele. Korábban ugyanis jó kardforgatókat, hadvezéreket és uralkodókat tisztelt-csodált a nép, míg Kossuth és Petőfi személyében olyanokat, akik jól beszéltek vagy írtak. Az Ön számára minek a szimbóluma Kossuth?
– A magyar szabadság és függetlenség szimbóluma, ez nem is kérdés. De a tárgyilagos megítélése még ma is nehéz, mert ellentmondásos figura volt. Sok rosszat olvasni róla a kortársak emlékezéseiben, és az emlékiratai alapján sem tekinthető kifogástalan jellemnek.
– Kossuth gyakran szóba kerül a regényben: mindenkinek megvan róla a véleménye, és ezek legtöbbször egészen eltérőek. És mintha a forradalom és szabadságharc központi alakjának ennyire bizonytalan megítélése visszahatna magukra az eseményekre is. Annyiféle Kossuth és szabadságharc lett volna, ahányféle értelmezésük létezik? Esetleg történelmünk sem csak egy lenne? Bele kell törődnünk, hogy kisebb-nagyobb csoportok időről időre át- és újraírják a történelmünket „saját használatra”, híveik boldogítása céljából?
– Attól tartok, bele kell törődnünk. És sokszor valóban nehéz biztos ismeretekre jutni: Kossuth ügyében is, más ügyekben is, mint mondtam. Higgye el, én alaposan beleástam magamat a témába, és ennek ellenére sem jutottam megnyugtató eredményre. Tanulmányoztam például a debreceni országgyűlés üléseinek anyagát. Ebből kiderül: a honatyák annyira tartottak a Habsburg-ház trónfosztásának következményeitől, hogy háromnegyed részük nem mert elmenni az erről határozó ülésre. Vagyis rútul cserbenhagyták Kossuthot. Így aztán csak a létszám meghamisításával sikerült a határozat elfogadását keresztülvinnie. Nagyra becsülöm, jellemóriásnak tartom Kossuthot amiatt, hogy ezt volt bátorsága meglépni. E miatt a lépése miatt mindenképpen. Az más kérdés, hogy később, a szabadságharc végén miért menekült el Aradról Orsovára, hogy ez a gyávaságának a jele volt-e, és hogy az anyagiakhoz vagy a nőkhöz hogyan viszonyult. Csak az biztos, hogy az a kép, ami a köztudatban él vele kapcsolatban, stilizált, heroizált.
– Mit árulnak el egy népről, egy korról a népszerű ételei? Mi az oka, hogy ez a motívum az Ön regényében annyira fontos szerephez jut?
– Ez olyan, mintha azt kérdezné Gauguintől, hogy a képein miért feketék a sertések. Nem tudom, nekem ez a vesszőparipám. És a kor jellemzésére is ezt tartom a legalkalmasabbnak. Más a ruhákat írja le aprólékosan, míg számomra az ételek árulnak el a legtöbbet az életmódról, a gondolkodásról. És nagyon érdekel, hogy mit ettek az akkori emberek valójában, mert az egykori szakácskönyvek nem a szegények és legtöbbször nem is a magyarok ételeiről írnak. A magyar konyha benyomásom szerint mindig is a bőségről szólt. Ha volt mit enni, akkor mindent beleadtak, lakomáztak – minél szegényebbek voltak, annál inkább.
– A könyv címe eredetileg Gyanús erények lett volna. Miért?
– Mert az alapkérdésem az volt, hogy a főhősre jellemző vakhit mennyiben tekinthető erénynek.
Fotó: Kissimon István
