Egyazon ritmusban

És az élet? Valamiként nem írhatók egyazon „kottalapra” eltérő dallamok – ugyanazon ritmusban? Csak a zeneszerzők képesek szólamokba fogni a belső üzenetet, és a szólamokat egész koncertté formálni? A léleképítés művészete is ugyanezt jelenti, szorgalmas gyakorlással. Nagy mesterek könyvei, példái igazolják, csakhogy… S ebben az utolsó szóban jelen van mai világunk rossz híre, amit napjaink költője, a székelyföldi Tamás Menyhért bölcs rövidséggel ekként fogalmaz: A Föld azé magasabb szinten/ aki konkolyt / hint bele! Vagyis: Ami még hiányzik, / az a több… Ezek is az ő szavai. A sekélyebb már régen átvette vezető hatalmát – halljuk a korvizsgálatot végzőt: a szociológust, a moralistát. Szerencsére nem mindegyiket, mert végül csak arra a következtetésre juthat, hogy a konkoly közé jut bőven a nemes gabonából, és akkor az evangéliumi példabeszéd áll elő: a búza közé vegyül konkoly is. A zenei példa tehát ekként tanít: a magasabb szempontok töltik ki életed javát, a „nemes dallam” a sekélyesebbet (az elől úgysem térhetsz ki), csak a ritmust el ne téveszd, az egyazon ritmust, amely képes megtartani a főirányban. A XX. században Supervielle imádsága az Ismeretlenhez őszintén mondja ki a vágyat. Bár úgy töltöttem volna életem, hogy mindig másra gondolok, / ez a más, ez is én vagyok, talán ez az igazi lényem. Kereső emberről van szó, akinek az életműve „segít élni”. Ha pedig erről beszélünk, napjaink keresőit megleljük, s magunk is valamiként közéjük tartozunk azzal, hogy tudjuk: mindig van hiány az életünkben, a ritmus nem mindig hangolja össze az eltérő kisebb-nagyobb szólamokat. Szépen hangzik egy-egy ígéret, elhatározás, erkölcsi állásfoglalás – a szavakkal, de nyer-e megvalósítást? Ellentmondások kontrasztjában élünk, érdekek szerinti megtévesztésben. Keserves másra is gondolni. Arra, akiket segíteni kellene, akikben – éppen e gesztus révén – önmagamra ismerhetek: a Teremtés szándékában megszületett emberre. Végül is az erősebb vágy, remény kerekedik felül kimondatlanul is, hogy egyszer ismét belakja az ember az elvesztett édenkertet. Az elanyagiasodott világban nem érdemtelen felidézni az ókor egyik keresztény szellemű előfutárának, Publius Vergilius Marónak negyedik eklogáját, amelyben kifejezi hitét az eljövendő új világkorban, a földre visszatérő Szűzben, aki azt a gyermeket ajándékozza az emberiségnek, aki maga a kereszténység. E nélkül a messiási hit nélkül valóban nem lehet az ókori poéta költészetét megérteni. Ha kitöröljük, hideg és „csinált költészet” marad. Nagyböjti időszak. A megértés és a megértetés időszaka, amikor igazolódhat bárkinek annak igazsága, hogy a megértés: katarzis, vagyis megtisztulás. Mit kell megérteni? Magát az embert, aki a jó és a rossz között választhat, és azt az Embert, aki keresztre szállt, aki nem feledve istenségét a fájdalmat és a halált választotta, hogy bebizonyítsa a mélypont ünnepének jogosságát. Ismerte, énekelte az ember dallamát, mégis képes volt egyazon isteni ritmusban elénk adni istenit és emberit, hogy mi se feledkezzünk meg, mi a fődallam, amely átjárja „égi hangzatával” gyöngeségeinket. Az ókeresztény hitvalló elemzi a keresztet, mint függőleges és vízszintes tengelyt, és azt írja, hogy középen az összefogó szegecs nem más, mint a bűnbánat.

Erre hajtsa le a fejét a teremtmény, és a Bárány énekét énekelje.