Mészöly Miklós bölcseleti parabolaregényt írt Pál apostol történetéből. Nem a kereszténység első teológusát, nem is Krisztus hűséges követőjét mutatja be, hanem azt a lélektani folyamatot, amelynek során gyötrelmes szenvedések, kínlódások révén Saulusból Paulus lesz, eljutva végül a hitbéli megvilágosodásig. A könyvben megírt történet négy évvel Krisztus keresztre feszítése után játszódik, s összesen három hónapot ölel fel. Saulus egyes szám első személyben értékeli az eseményeket, fogalmazza meg gondolatait, kétségeit. Saulust, a Törvény elszánt védelmezőjét rögtön a regény kezdetén kudarcélmény éri: társaival nyolc napon keresztül hiába keresnek a pusztában két lázadót, nem sikerül a nyomukra bukkanniuk. Saulus lelkileg elbizonytalanodik, nem tudja megfogalmazni, de egyre jobban érzi, hogy történt vele valami. Vagy a várossal? Még mindig nem tudom pontosan. Saulust az állandó nyugtalanság, a szívósság és az értelem jellemzi: Nem tudom, a nagytanács mit becsül bennem jobban: a szívósságot, ami folyton próbát keres, s akkor is továbbhajszol, mikor már megnyugodnék – vagy az értelmemet, ami magát sem kíméli. Én egyikre se vagyok büszke, egyik se az én érdemem, mindegyik a Törvény gyermeke. Megbíznak bennem, s ez jólesik. Egy olyan embert, mint Saulus, akinek legnagyobb erénye a megbízhatósága, rendkívül súlyosan érint a kudarc, mind az önbecsülése, mind pedig a mások általi megítélése tekintetében. Ugyanakkor ambivalens a viszonya a rokonságához is. Nővére, Abela és annak férje, Jójada, bizalmatlanok vele, amiért szorosan kötődik a zsidó nagytanácshoz. Egyértelmű, hogy Abelát és Jójadát megérintette a kereszténység, szoros kapcsolatban állnak az új tan követőivel, de mindezt titkolni kényszerülnek rokonuk, Saulus elől. Ő ugyanis üldözi a keresztényeket, s őszinte híve és tisztelője a rendőrségi nyomozónak, Rabbi Abjatárnak, aki Annás főpap egyik legfőbb bizalmasa, valójában besúgója.
A regényben Jézus nem a nevén szerepel, hanem az áruló rabbiként. A történet fiktív voltát erősíti az is, hogy Annást, Kajafást és Pilátust is csak a nevük kezdőbetűi jelölik. Saulus neve fel sem tűnik a történetben, az újszövetségi személyek közül egyedül István diakónus – Istefanos – van a teljes nevén említve. Jézust csak Saulus szemszögéből látjuk. A nagy kihallgatás,
vagyis Jézus főtanács általi elítéltetésének éjszakáján ő és Rabbi Abjatár egy szűk résen keresztül figyelik, mi történik. Ez talán utalás arra, hogy Saulus ekkor még csak tükör által homályosan (1Kor 13,12) lát, a másik oldalon áll, nagyon messze a krisztusi igazság felismerésétől. A térbeli és a lelki látás itt még szinkronban van egymással, Saulus nem látja Jézus arcát, csak azt, hogy a ruhája szakadtan lóg le a válláról.
Saulust egyre jobban hatalmába keríti a bizonytalanság, és ebben Rabbi Abjatár is szerepet játszik, még ha akaratlanul is. A Mészöly által bemutatott, korabeli Izrael minden zsarnokság modellje. A hatalom figyelteti mindazokat, akikről feltételezi, hogy az államrend ellen felforgató tevékenységet folytatnak, vagy egyszerűen csak jelentősebb posztot töltenek be: így a Saulushoz hasonló, rendszerhű személyeket is. Nem számít, hogy valaki barát vagy ellenség, minden potenciálisan vagy feltételezhetően veszélyes embert figyeltetni kell, mert sosem lehet tudni, hogy aki ma még megbízhatónak látszik, mikor fordul a hatalom ellen. Az pedig természetes, hogy ez a rendszer a rokoni kapcsolatokra sincs tekintettel. Saulus nővére és sógora is gyanúba keverednek, egyrészt a keresztényekhez fűződő tisztázatlan kapcsolataik, másrészt pedig Jójada egy ettől független ügye miatt.
Jójada azért válik gyanússá, mert idegenben munkát vállalt, rendezetlen körülmények között. Emellett pedig felmerült, hogy tisztátalan állatot, nyulat fogyasztott, ráadásul közvetlenül a böjti nap előtt. A nyomozás során Saulusban összeütközésbe kerül a Törvényhez minden körülmények között hűséges szolgai engedelmesség és a családja iránt érzett aggódó rokoni szeretet.
Állandósul benne a bizonytalanság, s lassanként eljut odáig, hogy felismeri: kétségeire csak akkor tud választ adni, ha homlokegyenest ellentétes irányba indul el, mint amerre korábban oly magabiztosan haladt. Még távol van Jézustól, eszébe sem jut, hogy kövesse, sőt, határozottan elutasítja a tanítását, ám a krisztusi kegyelem már ekkor megérinti. Abela és Jójada nyolcéves gyermeke, Benája súlyosan megbetegszik, de Saulus meggyógyítja, hasonlóan ahhoz, ahogyan Jézus gyógyította a betegeket. Saulus érzi, hogy ez nem volt véletlen, ebben is az Úr eszköze, tisztában van a dolgok egymással összefüggő láncolatával. Amikor a csontig lesoványodott Benája fölé hajol, különös érzés tölti el: Egyszerre úgy éreztem, minden figyelmeztető átmenet nélkül, hogy valami képesség és erő van bennem, ami kizárólag Benájának szól. És szándékosan nem fékeztem a felindulásomat. Ami hatalmába kerített, nem annyira érzelem volt már, mint inkább felismerés. Saulusban itt a félelem, a szerepjátszás – felidézi, amikor Illés próféta feltámasztotta Száreptában az özvegyasszony fiát (1Kir 17,17–24) –, a szeretet és az alázat keveredik: Benáját néztem, mint a szigony a halat. De már nem őt láttam, hanem az egykori asszony fiát, akire a próféta háromszor ráborult. És ugyanazokat a szavakat mormoltam én is, mint ő: „Uram, térítsd vissza e gyermek életét!” Mintha Benája is halott volna. A legtöbbet kellett kikényszerítenem, mert úgy éreztem, hogy ami kevesebb, az kisebb akarat is, s a kisebb akarat könnyebben cserbenhagy.
Saulusban növekednek a kétségek. Csömörig van a bizalmatlansággal és a félreértéssel, de minden egyes kétség egyúttal a megvilágosodásig vezető gyötrelmes út egy újabb állomása. Mészöly hitelesen ábrázolja, hogy milyen zaklatott lelkiállapotban van Saulus, amikor találkozik Istefanosszal, vagyis István diakónussal, aki a könyvben fiatal törvénymagyarázó. A regényben mindketten harminckét évesek. Saulus elmeséli Istefanosnak találkozását egy vak koldussal, aki feltárta előtte, hogyan vesztette el a szeme világát. Néhány társával együtt juhokat őrzött, s az egyik anyaállat eltűnt. A társai lemondtak róla, de ő a keresésére indult. Felidéződhetnek bennünk Jézus szavai: Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és azok közül egy elkóborol, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyeken, nem megy-e el, és nem keresi-e meg az eltévedtet? Amikor pedig megtalálja, bizony, mondom nektek: jobban örül annak, mint a kilencvenkilencnek, amely el sem veszett. Ugyanígy a ti Atyátok, aki a mennyekben van, nem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsik közül (Mt 18,12–14). A pásztor nem is vette észre, hogy megvakult, hogy a Nap kimarta a szemét, mert az anyajuhot látta. De csak az volt belevésve a szemébe, semmi más. Saulus azt monja: Hiszen akkor nagyon szerethetted! Az öreg vak koldus így válaszol neki: Jól mondod, de csak félig! Te féreg, azt hiszed, hogy szerethetsz? Csak utánamész, mint a birka. A szeretet az Úrtól van, és az Úr felé megy. Ő szeret, te üldözöd, és utol akarod érni. Ha Ő nem szeretne, hogyan tudnál te szeretni?
Az öreg koldus Isten és egyszülött Fia, Jézus Krisztus végtelen szeretetéről beszél, ami belevésődik a lelkünkbe, genetikailag kódolja ezt belénk a Teremtő. E szeretet számára pedig minden teremtmény egyformán fontos. Istefanos bizonyos abban, hogy a megvakult öregember végül utolérte az anyajuhot. A vakság, a külső látás elvesztése azonban együtt járhat a lélek kiteljesedésével, a dolgok mélyebb meglátásával, a szeretet növekedésével. Ám ehhez szükség van az alázat és az áldozat elfogadására. Saulust Istefanos egy mozdulata vezeti el erre a felismerésre: (…) letört egy gallyat, és odafektette a csipkés árnyékra (…) megismételte a mozdulatot: fölemelte, újra visszafektette a földre az ágat. És én tényleg csak akkor értettem meg: hogy előbb le kell törni, csak akkor találkozhatik az árnyékával.
Előbb lelkileg teljesen ki kell üresítenünk magunkat, hogy felkészülhessünk Isten végtelen szeretetének befogadására. Meg kell halnia bennünk a régi embernek, hogy megszülethessen az új. Ahogyan Pál apostol írja majd évekkel később, amikor már Krisztust hirdeti: (…) élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem. Amit pedig most a testben élek, azt az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem” (Gal 2,20).
Saulus és Istefanos között bizalmas viszony, kölcsönös rokonszenv alakul ki, a fiatal törvénymagyarázó ekkor már nem fél Saulustól. Az Istefanos iránt rokonszenvet tápláló, de a Törvénynek még megfelelni akaró Saulus ezért úgy érzi, egyedül neki van joga ahhoz, hogy elfogassa és a zsidó főtanács elé vitesse a fiatal törvénymagyarázót. Szeretet és gyűlölet hadakozik a lelkében. Saulus adja ki az utasítást Istefanos elfogására, durva hajsza indul utána. Ugyanakkor Istefanos elítélésében már nincs szerepe, csakúgy, mint Jézus keresztre feszítésekor, távol van a döntés meghozatalakor.
Istefanos áldozata is szükséges Saulus végső megvilágosodásához, ahhoz, hogy a Törvény szigorú és kérlelhetetlen védelmezőjéből a krisztusi szeretet legfőbb hirdetőjévé, a nemzetek apostolává váljék. A megkövezés előtt álló Istefanos többször visszanéz Saulusra. Bizalmas viszonyukat jelzi az is, hogy int Saulusnak, őrizze meg a köpenyét és az iszákját. Mozdulata majdnem cinkos volt, s nem tagadom, hogy kényelmetlenül érintett, a többiek előtt. Némán nézték, hogyan lépkedek oda a ruhakupachoz. Én meg zavaromban, hogy mit is kell most csinálnom és miért, rátettem a lábamat a köpenyre meg iszákra. Saulus tehát passzív résztvevője Istefanos megkövezésének. A gyilkosság leírása hasonlít az Apostolok cselekedeteiben olvasottakhoz (8,59–60). Istefanos mosolyogva fogadta az első kőzáport; ezek kisebb kövek voltak. Később arca elé emelte a két karját, és letérdelt. Társaim közben egyre vadabbul kezdtek ordítozni, hangjuk elnyomta a kőzuhogást.
Saulus végül egyedül marad Istefanos holtteste mellett. Kiveszi az iszákból a sarut, kicseréli a magáéval, majd a köpenyt is, és mintha ezzel a ruhacserével lelkileg is alapvetően más emberré válna: Akkorra már minden leegyszerűsödött. És az is világos lett, hogy nincs hová hazamennem. Amit én tudtam, arról már nem volt kivel beszélnem a városban (…) Megépítettem a magányt magam körül, anélkül, hogy akartam volna.
Saulus a rászakadt magánytól szeretne menekülni, de nincs előtte cél. Azért akar Damaszkuszba menni, hogy színvallásra kényszerítse Istefanos barátait, két idegent, akiknek a beszélgetését kihallgatja, s így tudomást szerez arról, hogy értesíteni akarják a damaszkuszi híveket a történtekről. Saulus teljesíteni akarja a feladatát, de másképpen, mint régen. Nem úgy, hogy a szokásos módszerekkel faggatóra fogom a két gyanútlan idegent; ezt akkor már túl olcsónak éreztem. Tudatlanként akartam Damaszkuszba menni, hogy így tegyem próbára a küldetésemet. Már csak egy utam volt Jerusalajimban.
Saulus lelki átalakulása ekkor már csaknem tökéletes, hiszen nem emlékszik arra, hogy azt mondta volna, vigyenek magukkal láncokat, s azokon vezessék Jeruzsálembe az árulókat, vagyis az elfogott keresztényeket. Magával viszi ellenben Istefanos ruháit. A regényben nem szerepel Saulus damaszkuszi jelenése, Jézus hozzá intézett kérdése: Saul, Saul, miért üldözöl engem? (ApCsel 9,3–4) Mészöly Miklós könyvének végén Saulus a kezdetben szereplő zsákutcától eljut az igazi Vicus Rectusig (egyenes, helyes út — a szerk.), csupa nyitott kapuval. Aztán valami napsütött puszta, az éggel, ahová az utca vezet…
Saulus az anyajuh szenvedélyes szeretetből fakadó keresése közben megvakult öreg koldus sorsát példázza, az anyajuhot látja, noha ő is elvesztette a látását. Eljut tehát az izzó szeretetig. Innen már nincs visszaút, de Mészöly értelmezésében az előrejutás is kétséges: mintha Saulus sorsa az lenne, hogy Jeruzsálem és Damaszkusz között bolyong, bár a szívét betöltő hatalmas, mértéktelen szeretet későbbi, az Újszövetségből ismert sorsát vetíti előre.
Mészöly Miklós Saulusa egy lélek magára találása. Kétségek, hatalmas lelki gyötrelmek után jut el a szeretetig, amelynek iránya függőleges és merőleges: egyszerre irányul Isten és embertársaink felé. E kettő végső soron ugyanaz, kölcsönösen feltételezi, erősíti egymást.
