Színészsirató

Színészt siratunk, jóllehet tudjuk: alakját, színpadi és filmes alakításait megőrzi a múló idő. Ám „összedőlt a kincstár”, s már csak múlt időben írhatunk-beszélhetünk Spindler Béláról, a kaposvári Csiky Gergely Színház örökös tagjáról, a Jászai Mari-díjas érdemes művészről, aki 64. évében átszenderült a mennyei teátrumba. Magához kérette az Égi Főrendező, akinek abban is nagy szerepe volt, hogy a székesfehérvári fiú egykor belekapaszkodhatott Thália uszályába, s a legkülönfélébb figurák bőrébe bújhatott. Az sem véletlen, hogy az utóbbi időben a Kaposvári Egyetem Művészeti Karán színinövendékek gyűrűjében oszthatta meg gondolatait mesterségről, színészlétről, szerepépítkezésről – átadva bölcsességét, sok évtizedes tapasztalatait az oroszlánkörmeiket próbálgató ifjú titánoknak. Tanítványairól azt mondta: alapvetően nyitottak, ám érték nélküliek; ha viszont kapnak valamilyen értékrendet, abban a pillanatban úgy mennek utána, mint a rakéta.
1974 és 1978 között végezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Negyven évvel ezelőtt érkezett Kaposvárra, s 2002-ig ott játszott. Ezt követően a Vidám Színpadon láthattuk, majd 2003 és 2010 között a Nemzeti Színház társulatának volt tagja, ám a Budapesti Kamaraszínházban, a Pesti Magyar Színházban, a Tháliában és a Karinthy Színházban is szerepek sora várta. Kaposvár azonban örök szerelme maradt, és Csiky Gergely A nagymama című darabjában sokunk örömére visszatért Thália kaposvári templomába.
Az elmúlt évtizedekben több mint százhetven színházi szerep talált rá. Volt Candide, Capulet, konferanszié a Kabaréban, Hontalan Iván A Mester és Margaritában. Polgármester Az öreg hölgy látogatásában, Medvegyev az Éjjeli menedékhelyben, de a Csárdáskirálynő Feri bácsijaként és Micimackóként is tapsolhattunk neki. Egytucatnyi tévéfilmben, másfél tucatnyi játékfilmben láthattuk – a Kisváros című sorozatban is –, s mindegy, hogy alezredesként, jómódú parasztgazdaként, királyként, velencei dózseként, szolgabíróként, miniszteri tanácsosként, püspökként tűnt fel, vagy Szaladin szultánként a Bölcs Náthánban, színházigazgatóként az Ibolya című vígjátékban, esetleg iskolaigazgatóként a Légy jó mindhalálig-ban, játékával ars poeticáját igazolta: „Minden szerep jó, és én szeretek szenvedélyesen játszani. Egy rám osztott szerep megformálása kapcsán csak az számít, hogy mit tudok magamból belejátszani; életemből, véleményemből.”
Spindler Béla a színházban érezte magát a legjobban. A teátrum melletti utcában lévő lakásából rálátott az épületre, sikereinek színhelyére, s néhány éve családi házat is a Csiky szomszédságában vásárolt feleségével, Irénkével, akinek kezét Andreától és Andristól, kedvese két gyermekétől kérte meg. Béla élt-halt a színházáért, melynek „szétverése”, felújítása lelkileg is beteggé tette. Két és fél éve Somogy megye ünnepi hetén szerettem volna, ha ő is tagja a Thália erőterében című kerekasztal-beszélgetésnek. Bár akkoriban két életmentő műtéten esett át, rögtön igent mondott a felkérésemre. Ott vált újfent bizonyossá Gárdonyi igaza: „Mindent lehet mellékesen, csak művészetet nem. Vagy teljes lélekkel vagy sehogy.”
Így mesélt: „Általában reggel 9-kor indultam a színházba, s éjjel értem haza. Nem lehetett túl könnyű velem; főleg főpróbahéten, amikor a család lábujjhegyen járt a lakásban. Ha hallottam valami neszt, akkor rettenetessé váltam.” Arra is utalt: elkedvetleníti, hogy úgy tapasztalja, szakmája ízlés és esztétika szempontjából szerte a világban gyakran terem olyan előadásokat, amelyek láttán csak szégyenkezni lehet.
– Amikor Kaposvárra kerültem, mint az igavonó barmok, napi nyolc-tíz órában dolgoztunk az előadásokon, és az efféle színházcsinálásnak mindig katarzis volt az eredménye, amit most sok helyütt sajnos nem érzékelek – mondta, aztán bevallotta, rengeteget gondolkodott azon, hogy Arisztotelésznek miért jutott eszébe megfogalmazni a katarzis mibenlétét. – A katarzis olyan élmény, ami megrendíti az embert. Akivel megtörténik, az vagy megerősödik, vagy megváltoztatja az élete folyását. Megrendítő, mert megváltoztató élmény. Az antik Görögországban egy időben még fizettek is a szegényebbeknek azért, hogy színházba menjenek. Pedig az ókori színháznak olyan rangos szerzői voltak, hogy pusztán a gondolataik hallatán megtörtént az emberrel a katarzis. Korunk színháza sokkal bonyolultabb; a farizeizmus olyan szinten eluralkodott, hogy a katarzist nem lehet tetten érni, vagy csak nagyon kevés előadásban. Az egykori kaposvári teátrumban, úgy vélem, filozófiailag, esztétikailag, szerzőileg, rendezőileg, színészileg jól értelmeztük a darabokat, a szerepeket; természetes módon léteztünk, s mostanra kiderült, ez bizony nem volt természetes. Mostanában gyakran kerülök olyan helyzetbe, hogy alapfogalmakat kell újra megfogalmazni. A színház területén ugyanúgy, mint az életben. Mondanak az emberek valamit, ami gyakran nincs úgy, s ennek a jelenségnek európai kultúrája van. Arra a kérdésemre, hogy miként kerítheti hatalmába a nézőt a katarzis, így válaszolt: – Ez akkor következik be, amikor a nézők úgy figyelik az előadást, mintha eltörnének a fejükön egy tojást, s az egyre lejjebb és lejjebb csúszna. Érzed a borzongást? Már a kezemnél van, már a medencémnél, s most érte el a lábamat. Mitől különös? Attól, hogy darabkereséseink, darabértelmezéseink mind-mind erkölcsi fogalmakról szóltak. Katarzis akkor történik, ha erkölcsi alapja van az előadásnak. Ezt ugyan nagyon sokan megkérdőjelezik, de erkölcsi hagyományaink a kereszténységből erednek. Csak erkölcsi alapon lehet színházat csinálni.
Kedves Béla, köszönjük, hogy velünk voltál, köszönjük, hogy veled lehettünk!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..